Tisztelettudóék kis csapata ünnepelni készül a beregi csücsökbe. Hosszú az út Budapestről a koszorúzásért kiáltó nevezetes családi kriptáig, a buszon zsibbadnak a lábak, rögösödik a vér – hacsak nem oldják már az odafelé úton jóféle, finánc-látta „hígítóval.”
Megérkezvén, a település előkelősége felsorakozik, és nagy ölelkezés, lapogatás közepette a falu (f)első házába terelgeti a vendégeket. Ott is inni kell ám a grófi család földi maradványainak emlékére, így – többször is – körbe jár a butykos, aki nem elég óvatos, és egyszerre felhörpinti a kupicát, valamelyik buzgó képviselő-testületi tag által máris töltve találja a pohárkáját ismét. Nincs is ezzel semmi baj – sőt!
Mindenki mindenkivel szívélyes, csak mellettem áll – meséli az egyik résztvevő – két csendes figura, zsinóros, sujtásos, gyönyörű fekete attilában – vagy valami ilyesmiben. Visszafogottak, kezük összekulcsolva, kifordítva tétlenkedik testük előtt. Na – gondoltam – milyen kicsi falu, és milyen példás a politikai egyetértés, a Jobbikosok ketten is képviseltetik magukat ezen a nemes eseményen.
- Ti nem isztok? – fordulok hozzájuk kedvesen, hogy lássák, a pesti nép is barátságos ám.
- Nem, mi nem fogyasztunk, köszönjük – tiltakoztak szerényen.
Ha nem, hát nem, gondoltam, a Jobbikosok milyen úriemberek, legalábbis ezek itt.
Túl vagyunk az ünnepi szónoklatokon, iskolások versein, koszorúzáson, mindezt megszentelve újra egy–két pohárnyi étvágygerjesztővel – nehogy már ne essen jól az utánozhatatlan szabolcsi töltött káposzta -, majd töltött gyomorral irány a kulturális program. Hát mit látok: az én két „Jobbikosom” a falu református templománál hangjára talál, és bemutatkozik, mint a helybéli református templom lelkésze és segédlelkésze.
Igazodjon el az ember ezen a sokszínűségen!
