A történetnek nem csak, hogy valóság alapja van, de ismét maga a valóság. Véleményem szerint éppen jókor, mások szerint túlságosan is fiatalon sikerült nyugállományba vonulnom. Olyan volt, no, a munkaköröm, hogy egy bizonyos időpillanatban, számomra megfelelő anyagi feltételekkel, szinte kiebrudaltak az aktív munkavállalók köréből. Hivatásos voltam - na nem olyan! -, bár Máté evangélista megvetett mesterségére célozva egykori szakmámat is szokták volt ősi mesterségnek titulálni…
Na, de térjünk a lényegre: minden erre feljogosító hivatalos papír birtokában büszkén váltottam ki a nyugdíjas BKV igazolványomat s vettem meg hozzá a bérletszelvényt. Miközben más korombéli „normális” ember komor ábrázattal dolgozni járt, én fényes nappal átgrasszáltam a városon, moziba jártam, végre kényelmesen piacoztam, utaztam fel-alá, s onnan vissza. Amúgy „mások által csinosnak mondott” külsőmre fokozott gondot fordítottam: passzos, inkább rövid és színes ruhák, magas sarok, finom smink, vörös körmök (mert időm volt, mint a tenger), jó illat, mosoly. Bevallom, roppant élveztem a szabadságot. És mindeközben arról sóvárogtam, hogy a BKV ellenőrök majd lépten-nyomon megállítanak, potenciális csalót sejtve bennem, s a bérletem tüzetes megkapargatása után, fejcsóválva, elismerően, elnézést kérnek: „bocsánat, nem gondoltuk volna, hogy Ön már nyugdíjas! Elnézést, további jó utat!”
És én győzelemittasan, emelt fővel, büszkén suhanok majd tova annak tudatában, hogy bizony ám, olyannak nézek ki, mint egy maturáló diák. De hónapokig, mondhatnám: évekig a kutya se figyelt fel rám, hiába dugtam oda az ellenőrök orra alá a bérletemet. Kezdtem elkeseredni…
Míg aztán… Míg aztán egy szép napon slattyogok befelé a metróba, amikor egy nagydarab ellenőr határozottan utánam szól: „bocsánat, hölgyem, megnézhetném még egyszer a bérletét?” Uramisten! Ez az ember kételkedik abban, hogy nyugdíjas vagyok! Csak rám néz, és egy pillanat alatt felméri, hogy fiatal vagyok még ehhez…. „Hogyne uram nézze csak meg akárhányszor!” – vetem oda szinte aléltan a büszkeségtől, miközben visszaperdülök és tartom a szeme elé ismét a bérletet.
Rám se pillant, csak a gyufaskatulyányi cetlit nézi: „Hölgyem, ez a bérlet már több mint egy hete lejárt!”
