Közkívánatra, korábbi szatirikus írásaim áldozatainak kitartó követelésére elmesélem, hogy tettem szert saját fejlesztésű marhabordára.
Fagylalttal kezdődött. Fiam kedvence e diós nyalánkság, s belépve az egyik nagy áruházba, majd felbuktam egy közepes méretű hűtőpultban, ami színültig volt, kizárólag a nevezett termékkel. „Aha – böktem a homlokomra gondolatban -, megveszem az egyebeket, s fizetés előtt teszek a kosaramba ebből is!”
Úgy is lett. A szükséges dolgok után csomó szükségtelennel megrakodva a pénztár felé araszoltam a két megszokott, hosszú-hosszú mirelit pult között. Bekukkantok – gondoltam – az egyéb fagyi fajták közé is, s nini: az amúgy félig üres pult jobb hátsó sarkában, egy oszlopba rakva ott árválkodik vagy hat dobozzal a kívánt diósból. (Utólag gondolom: ami a vevőcsalogató hűtőpultba már nem fért be.) Ez ám a kihívás, nyújtózkodom érte, de hibádzik vagy harminc centi a karom hosszúságából. Pipiskedek, ágaskodok, így már csak kb. húsz centi. Nem fogsz ki rajtam! – gondolom nagyképűen. Van húsz centi egy fagyisdoboz? – agyalok. Lekapok egyet közelben lévő Rákóczi túrósból, és spiccen (nem spiccesen!) ugrálva, kepesztve, jobb kézzel támaszkodva, imbolyogva próbálom közelebb piszkálni a diós fagyi tornyot…
Ebben a pillanatban hirtelen billenés, két kis reccsenés, majd úgy térdtől nyakig zsibbadás önti el a testem, ájulás-széli érzés a lelkem. Egy aprócskát, talán egy lábujjhegynyit, öt centinyit estem, oldalammal épp a hűtőpult élére.
Mivel volt már részem hasonlóban, azonnal tudtam, hogy elrepedt a bordám. Rosszabb esetben tört. Amúgy nőiesen a tetthelyre könyököltem, s körülnéztem, vajon hallotta-e más is a mellkasomban elhangzó mennydörgést? Látják-e könnyező tekintetemet, s hogy újraéleszt-e valami mácsó, ha hosszasan nem vagyok képes levegőt venni? Érdemes-e hisztizni egy kicsit? A tuskó vásárló banda rám sem hederítő, további elmélyült válogatásából arra következtettem, hogy senki nem törődik a balsorsommal. Hát akkor nincs nagyjelenet.
Mint aki jól végezte dolgát, szédelegve odatalicskázom a kosaramat a pénztárnál dagadozó hűtőpulthoz, ami - ismétlem: színültig volt diós fagylalttal -, és könnyed mozdulattal kiemelek belőle kettőt. (Könnyed mozdulattal, az…)
Itthon lábadozom. A fájdalom fokozatait és libikókáját nem részletezem, legyen elég annyi, a bal kezem a folyékony szappan kupakjának megnyomására, sőt, a hűtőszekrény kinyitására se alkalmas… (Hogy lehet ilyen komplikált összeköttetés a fránya csontváz és izomzat között?) Az input és output nyílások funkciója mintha felcserélődött volna: vétek levegőt venni, tüsszenteni, köhécselni, nevetni. S kezdem osztani azon aggályoskodók polémiáját, miszerint az output bizony indokolatlanul kartávolságon kívül esik. Különben meg: jöjjön, aminek jönni kell, és amikor csak akar…
Barátaim orvosért kiáltottak. Nincs hozzá kedvem. Még az ántivilágban, amikor a „békés, meleg családi fészekben” könnyedén beszereztem ilyetén egészségkárosodást, azt mondta a doki, ágynyugalom és türelem. Minimum egy hónap a gyógyulási idő. Még jobb barátaim szántszándékkal megröhögtettek. A legjobb pedig imigyen vázolta az ügy szerencsés kimenetelét: „milyen mázli, hogy nem estél bele a fagyasztópultba, te lettél volna a magyar Ötzi, ha valamikor a januári leltár során ott találnak jégbe fagyva.”
Na, hát nem megérte ez az egész hajcihő? Legalább egy kis időre központban voltam, és a szaunában sem arról cseverésznek (természetesen mindig az érintett háta mögött), hogy Iksz Ipszilon hogyan vesztette el mindkét nagylábujj körmét egy ártatlannak induló hegyi túra során…
És hogy hol van itt a marha borda? Hát itten hordozom, kérem szépen bőr kötésben, bal oldalon, kicsivel a szívem csücske alatt. Mert aki kilométer távolságba nyúlkál azért, ami dögivel van az orra elé halmozva, nem lehet más, csak marha. Jó nagy.
