A Képzőművészeti Egyetemen, 1999-ben szerzett diplomát festőművész, valamint művészettörténet és rajz szakon, majd tizenhárom évig Gödöllőn, egy Waldorf-rendszerű alapítványi iskolában mindkét tantárgyat tanította. A gazdasági válság azt a tanintézményt is megnyirbálta, így váltott, s 2013-tól kulturális szakügyintéző a NAV Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeumában. Dvorszky Anikó nem ismeretlen sem az aktív dolgozók, sem a nyugdíjasok körében – ezúttal pedig ő a hónap művésze a Mátyás utcai NAV Galériában.
Tanárból tanuló
- Hogy viselted, hogy teljesen el kellett szakadnod a tanítástól?
- Az élet időnként lépésváltásra kényszeríti az embert, ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül rosszabb lesz a sora. Igaz, tanárból hirtelen tanuló lettem, hiszen azelőtt se eleven, se holt pénzügyőrt nem láttam, közel egy évig tartott, míg ismerkedtem, felbátorodtam, majd kezdeményező lettem az új munkahelyen. És hogy ne hiányozzanak a gyerekek, nevelem az újabb generációt: múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartok középiskolásoknak az Adózástörténeti Gyűjteményben, kreatív foglalkozásokat vezetek a Schiffer-villában. alkotómunkára, műértésre, hiszen bejelentkezésre egész iskolai osztályok kreatív foglalkozását vezetem itt, a Schiffer-villában. Korábbi művész baráti köröm megmaradt a GÖMB (Gödöllői Művészbarátok) révén, úgy hogy semmi hiányérzetem nincs.
- Kiállításod címe – INSTA - egy világszerte ismert közösségi oldalra, az Instagramra utal, ahol folyamatosan jelen vagy. Összefügg ez az alkotásaiddal?
- Az említett felületen mutatom meg a fotóimat, képeimet, úgy is mondhatom, itt barangolok, sétálok, itt töltődöm fel, gyönyörködöm a világ minden tájáról bemutatott képek üzeneteiben. A kiállításom formailag igazodik ehhez, hiszen a képek kifejezetten kicsik, negyvenszer negyven centiméterek katonás rendje. Ahogy említettem a bemutatkozásomban, valós alapokon, de nem realista módon törekszem bemutatni az embert körülvevő természet harmóniáját és békességét. Ezért is nem adtam címet a képeknek, megadva a nézőnek a szabadságot, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen éljék bele magukat, arra gondoljanak a színek, formák láttán, amire csak akarnak. A tárlat adottságát is el kell fogadni, hiszen az mégiscsak egy közösségi hely, egy étterem. Már elértem a célt, amikor egy kolléga telefonált, hogy éppen vacsoráznak, és még az étel, ital és beszélgetés is kellemesebb a képek hangulata miatt - ezt bizony dicséretnek könyveltem el.
- Említetted, hogy a képek kicsik. Ha kapnál egy hatalmas felületet, mondjuk a négyes metrón a Bikás park megállót. Tudnál vele kezdeni valamit?
- Hajjaj! Legelőször is elkezdenék kutatni, utána nézni, honnan kapta a terület a nevét? Mi a történelme, adottságai, mi volt, vagy van a föld alatt, föld felett, vagy éppen van-e valami spirituális háttere? Aztán ezek átszűrődnek, egy izgalmas pillanatban megjön az ihlet, vagy egy kiváló ötletre ébredek – és lehet alkotni.
A leves is megfő egyszer
- Ennek híján leszállok a földre: hogyan, és hol készíted a képeidet?
- Inkább ösztönös alkotó vagyok, mint tudatos – kivéve persze az élet által elém sodort, a pillanat megörökítésére érdemes fotókat. Munka közben kísérletezek, számos dolgot elvetek, újra kezdem, árnyalok, satírozok, és ott leselkedik az az érzelmi „titkos összetevő” is, amit nem tudok megfogalmazni. Fotó esetén különféle digitális programokkal hangsúlyozom a lényeget. A rajzokat pedig egyszerűen kézzel készítem és papíron, festékkel „alapozom”, majd digitalizálom, és azt is színezem, festem. Mindezt – műterem híján – otthon, a konyhaasztalon, számítógépen. Kísérletezek, festek és törlök, élesítek és homályosítok…
- És honnan tudod, hogy kész a kép?
- Hát, egyszer csak – nincs tovább! A leves is megfő valamikor, nem igaz?
- Most jól megfogtál! Viszont, ha maradhatunk a konyhaasztalnál, ha épp nem rajzolsz rajta, kik ülik körül azt az asztalt?
- Egyedül nevelem tizennégy éves fiamat, aki – ha jól láttam –, egészen büszke volt az anyukájára ezzel a kiállítással kapcsolatban.
- Négy éve dolgozol a PAM-ban. Nem érzed úgy, hogy levágták a szárnyaidat?
- Egyáltalán nem, sőt: megerősödtek, a szárnyaim, és sokkal több lettem, nem kevesebb. Kihasználhatom művészi hajlamomat, mellette pedig olyan kulturális közegbe kerültem, olyan értékeket őrzök és közvetítek, olyan különleges programokat kezdeményezhetek, vagy vezethetek, amiről pár éve még azt se tudtam, hogy létezik. Mindezt imponáló környezetben, kiváló közösség és közönség körében, amelyről bárki próbálja elhitetni, hogy forrong, mint a láva, ez nem így van. Személyesen vagy telefonon ismeretlen kollégáktól is olyan mértékű segítséget és szeretetet kapok, ami minden alkalommal meghat. Ezúton is köszönöm nekik.
- Kedves Anikó, ezt az észrevételedet csak megerősíteni tudom! Gratulálok a kiállításodhoz, és biztosíthatlak, hogy jelenléteddel te is új szárnyakat adtál a Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeumnak!
