Gyanúsan méregetjük egymást, kutatunk egymás szemében – talán agyában is. Félhomályos és bizarr a kiskocsma, ahol találkozunk, akárcsak a versei, melyek kezdetben aszályos csermelyként, később felszabadult zuhatagként ömlenek rám fejből, vagy épp a telefon sms mappájából. Varga Zoltán főtörzsőrmester, három éve áruosztályozás és áruismeretet oktató a NAV KEKI-n, hobbija a verselés. Ezúttal sem hazudtolom meg magam, szinte nyersen, ajtóstul rontok a házba:
- Zoli, a versek, amiket átküldtél betekintésre, nem a legjobb merítés volt! Kicsit megijedtem tőlük – olyan decens, depresszív mind!
- Tényleg? – kérdez vissza ártatlan ábrázattal. – Nekem fel sem tűnt.
- Nagyon mély értelműek, többször olvasni és gondolkozni kellett, hogy megértsem. Vagy félreértsem – ezek szerint. Hogyan alkotsz?
Árnyalom és elengedem
- Egyik szóról a másikra, gondolatról gondolatra. Ha megtöltődöm, és fejben ott a téma, alig várom, hogy leírjam – bár van, amikor hónapokig csak egy sor él, aztán egy óra alatt megszületik az egész! Bárhol, bármikor jegyzetelek szófordulatokat, tematikus kifejezéseket – de legtöbbször csak úgy kiömlik belőlem. Az a jó vers, amelyben lendület van, és ahol a mondanivaló megtalálja a saját formáját. Sose tudom, hol lesz a vége, szerintem: a gondolat tartsa össze a verset, ne a sablon.
- Ezért ritkák nálad a szabályos rímek, viszont fantasztikus hullámzása, ritmusa, esetleg kopogása van mindegyiknek. Szoktad javítani a költeményeket?
- Persze, hiszen a festő is hosszan dolgozik a képén, árnyalja, finomítja a színeket, az összhatást. Aztán egyszer csak úgy érzem, hogy kész – onnantól kezdve elengedem, és csak betűk és szavak, semmi érzelmem nincs irántuk.
(Észre sem veszem, mikor kapja elő a mobiltelefonját, és csak olvassa, olvassa sorra a verseit – néha felpillantva kettő között. Itt már van öreg bárka, körtefa, oázis, napraforgó és madárdal. Életképek, pillanatfelvételek, hangulatok. Alig tudom visszaterelni a beszélgetés medrébe!)
Alkotótábor, antológia
- Bocsánat – szabadkozik -, szerintem nem jól tagolom. Nem szeretek olvasni, annak idején a kötelező irodalmaknak is csak a kivonatát néztem meg, úgy vészeltem át az iskolát. Rémesen rossz a névmemóriám is. Talán attól vagyok mégis „jó keverék”, hogy a családom egyik fele pedagógus, a másik egyenruhás. A magyar tanárommal már általános iskolában nagystílű irodalmi elemzéseket tartottunk, ő mondta először, nem akarok-e versírással próbálkozni? Akkor nem értettem, nem is vettem komolyan.
- És mikortól komoly?
- Öt éve, véletlenül keveredtem egy kisegyütteshez, ahol bajban voltak a szövegírással. Megmutattam néhány versemet, és felszisszentek: ez jó! Megzenésítették, repertoárra vették, közben a vásárosnaményi zeneiskola igazgatójával megtaláltuk egymást, akinek gitárkíséretével egy albumot is készítettünk. Sajnos ő kiment Írországba, ezzel az a motiváció megszakadt. Előtte viszont felhívta a figyelmemet a tokaji alkotótáborra, illetve kezembe adott egy antológiát, bíztatva, hogy küldjek be verseket. Mentem is, küldtem is – ott neves ítészek mondták, hogy ne is akarjam beskatulyázni magam valami féle stílusba, ez a szabad verselés – szürrealista jegyekkel -, és hogy kiváló… Azt is mondták, én egy olyan festő vagyok, aki nem fest… Lassan ébredek tudatára, hogy van értelme annak, amit csinálok.
(Közben elszáll még pár vers a levegőbe, mondja, nem szeret magáról beszélni, beszéljenek helyette inkább a versek.)
- Nekem téged kell bemutatni – legfeljebb mellékelünk az olvasóknak is pár versedet, rendben? De ki vagy te?
Feltörő életképek
- 1994-től tíz évet dolgoztam Komáromban, az EU csatlakozáskor kerültem választás elé, mit kezdek magammal? Három évet dolgoztam a repülőtéren, aztán megjártam a keleti határszakaszt is, így keveredtem szintén három évre Beregsurányba, illetve az előbb említett vásárosnaményi zenész körbe. Úgy látszik, a három bűvös szám az életemben, mert éppen ennyi ideje tanítok az iskolán, amit nagyon szeretek. Ha alaposan végiggondolom, nem biztos, hogy írtam volna, ha nem járom be ezt az utat a cégnél. Nem volt mindig könnyű, át kellett élni a mélységeket is, de hozama biztosan ezeknek a tapasztalatoknak is van. Munka és tanulás után – másodéves vagyok a Rendőrtiszti Főiskolán - első a horgászat a csend, a csobbanás, a környezet is megihlet. Ültem már vagy tíz évig egy kivénhedt csónak szomszédságában, mire megszületett a „Bárka” című vers, és így voltam a szántódi nyaralónk közelében lévő körtefával is: harminc évig mentem el mellette, míg megszólítottam versben. Kisgyerekként ugyanolyan volt számomra, mint most, hatalmas, méltóságos, és az az érdekessége, hogy sohasem kóstoltam meg a termését.
- Még akkor sem, amikor megírtad hozzá – vagy róla – a versedet?
- Még akkor sem.
(Megint elsül néhány vers, ami megborzongat persze, és adja a lehetőséget, hogy feltűnés nélkül alaposan megszemléljem Zoltánt: nagydarab, csupa izom, jóképű, lezser fiatalember. Ki hinné, hogy mély érzelmei, lelke is van? És ezt tollba is mondja.)
- Már nem ciki kifelé a „költészetem” – mondja lakonikusan. – Volt, amikor éreztem a környezetem iróniáját ezzel kapcsolatban, de túltettem magam a csúfondáros összekacsintásokon. Több, mint három éve tagja vagyok az Alkotó, Képzőművészek és Írók Országos Szövetségének és a Kulturális Magyar Nemzeti Szalonnak, megjelentem az utóbbi három-négy antológiában. Akinek a lelkébe látok, annak megrendelésre is tudok írni és folytatom a dalszövegnek szánt verselést is, várva a zenészek felbukkanását. Komáromban egy barátom retro irodalmi kávézójában az én verseim is dekorációként szolgálnak, onnan is pozitív visszhangokat kapok. Mindeközben jól érzem magam, így tudom kiadni magamból a feszültséget és megőrizni az örömöket, élményeket.
(No, még pár vers, ráadásnak… Egyre jobban tetszenek… És már a decens, depresszív bélyeget is visszavonom!)
Sok sikert Varga Zoltán!
