Ismerem, de keveset tudok róla, tehát valószínűleg csak hiszem, hogy ismerem. Titokzatossága bizonyos mértékig a munkájából is következhet, tán ezért is maradt meg ilyen hosszan a pályán, számos és különféle bizalmas munkakörben. László Árpádné kormánytisztviselő az idén szeptember 1-jén tölti be szolgálatának negyvenedik évfordulóját.
- Zsuzsa, a magánéletben igazi társasági ember vagy, mégis kicsit zárkózott, és majdnem beváltottad a „fenyegetést”, miszerint belőled harapófogóval sem tudok kihúzni egy riportot.
- Volt időm megtanulni, hogy kinek, mikor, mit mondhatok, ez még a családi szálakra is érvényes. Sohasem kellett erőlködnöm, hogy a pletykát, folyosói szóbeszédet elválasszam a jelenlétemben elhangzó, vagy a kezemen átmenő iratokban szereplő fontos tényektől. A munka az munka, a magánélet az magánélet.
"Börtönbe zárt" szerelem
- Akkor lássuk a munkát – ami mégiscsak egykettőre magánéletbe csavarodott.
- Tizenhat évesen, egy kétéves gyors- és gépíró iskola elvégzése után kerültem a Vám- és Pénzügyőrséghez, leíróként. Első munkahelyem a Fővárosi Nyomozó Hivatal volt, izgalmas feladattal: kihallgatásokat jegyzőkönyveztem. Így ismertem meg a későbbi férjemet, aki nyomozó volt és egyre többször kért engem jegyzőkönyvezésre, időnként még a börtönbe is kellett mennünk, kihallgatni. Melyik tizenéves lánynak nem tetszene ez a komoly feladat? Estin érettségiztem, házasság, majd érkezett a kislányunk, Mónika. Mikor lejárt a gyes, a férjem már parancsnok-helyettes volt a Nyomozó Hivatalnál, így összeférhetetlenség miatt oda nem mehettem vissza.
- Mikor szólított meg vezető, hogy legyél a titkárnője?
- A VPOP iktató irodája, majd a második gyermekünk születése után, 1993-ban kerültem a Határügyi és Ügyeleti Főosztályra, ott Bacsa János főosztályvezető kért meg, hogy dolgozzak mellette titkárnőként. Őt követte Kaizinger Tibor, aki mellett pályafutásom legszebb tíz évét töltöttem, és az akkori fantasztikus munkaközösséggel. Olyannyira, hogy Bánkon lévő nyaralójában évente egyszer a mai napig is összejön a régi társaság.
Cinkosságok
- Egy jó titkárnő aranyat ér, tudjuk. Varrtál-e az utolsó pillanatban gombot, pótoltad-e a leszakadó csillagot a váll-lapon, húztad-e ki csávából valamilyen komikus helyzetben?
- Ennyi idő alatt sok minden előfordult. És mivel két főosztályvezetőm és sok-sok munkatársam volt, név nélkül két vidám eset: egyszer a kezembe nyomott egy ezrest – akkor ez még óriási összeg volt -, hogy vegyek virágot a felesége névnapjára. Hatalmas csokrot köttettem, be volt csomagolva, csak otthon bontotta ki, a felesége ájuldozott a gyönyörtől, szerintem a férj maga is meglepődött. Másnap mondja: legközelebb csak annyi pénzt fog adni, hogy pár szálra teljen belőle, nem gondolta, hogy az egész „vagyonát” virágra költöm. Máskor kiszaladt a sarki közértbe – én persze tudtam -, és mikor rendelje a nagyfőnök magához? – hát persze, hogy abban a tíz percben. A nagyfőnök titkárnőjét helyettesítették, nem ismertem meg a hangját, mondom telefonban, hogy nem tud menni a főnököm, mert éppen Iksz Úrnál van – nem mellesleg annál, aki éppen magához rendelte. Mondanom se kell, „Iksz úr” egy percen belül személyesen robogott be hozzám, kerítsem elő azonnal a főnökömet, mert nála ugyan nincs… Nem lett baj belőle, a cinkosság az ő szemében is ott bujkált, utólag már jó sztori.
Kitüntetés: a munkahelyi légkör
- És viszont, mint női munkaerő, el voltál kényeztetve a főnököd által?
- Ha nem is elkényeztetve, de mindenkor tiszteletben tartottak, nem csak a jeles, ünnepi alkalmakkor, de a hétköznapokon is. Mint minden anyának, beütött olykor személyes probléma, amit emberségesen, a legnagyobb empátiával segített megoldani. Mondhatnám, hogy az egész főosztály, vállvetve volt egymás mellett munkában, szabadidőben, örömben, bajban. Felejthetetlen időszak volt.
- Az emlékeken kívül elismeréssel is kifejezték az irántad való megbecsülést?
- Többször volt részem írásbeli dicséretben, pénzjutalomban, és megkaptam a Vám- és Pénzügyőrségért Aranygyűrű kitüntetést, szerintem ettől zavarba is jöttem. Egész pályafutásomban többet jelentett számomra, ha egy-egy szituációban azonnal megdicsérnek, és a munkahelyem minden délután lelki békében ad vissza a családomnak, reggel pedig gyomorgörcs nélkül érkezem. Az igazi kitüntetés egy munkahelyen maga a jó légkör.
- Zsuzsa, 1993 óta ki se tetted a lábadat a Mester utcából. Hogyan leltározod az elmúlt negyven évet?
- Való igaz, éppen ezért hamarosan itt az ideje, hogy végleg kitegyem a lábamat. Még nem tudom, milyen érzés lesz, kibírom-e elérzékenyülés nélkül, de vannak dolgok, amik megkönnyítik majd a távozást. Összességében fantasztikus és felejthetetlen négy évtizedet töltöttem a pénzügyőrségnél, különleges feladatokban, kiváló emberek, remek egyéniségek között, úgy érzem, sohasem alájuk, hanem melléjük rendelve, amit ezúton is hálásan köszönök. Ám a másik oldalon vár a már nyugdíjas férjem, a két gyerekem, akik mindig vágyni fognak az anyai szárnyak alá, és az első unokám, akit talán én szoktatok majd be a bölcsődébe. Szeretnék pihenni is, de mindenképpen aktívan részt venni a nyugdíjas szövetség életében, remek programjaiban. Biztos nem fogok unatkozni.
