Finta Róbert százados, kiemelt főreferens
NAV 2. számú Repülőtéri Igazgatóság
1986-tól vagyok pénzügyőr, azóta folyamatosan a repülőtéren teljesítek szolgálatot. A helyszínből és a munkából adódóan pályám során számtalan érdekességgel találkoztam, különlegességet láttam és tapasztaltam. Hosszú időn át az I. számú terminál volt a különgépek és a kormánygépek indítási és érkezési helye, és mivel akkoriban ott teljesítettem szolgálatot, a magyar politikusok és hírességek legtöbbjével találkoztam, azaz láttam őket.
Nem így van ez a külföldi politikusok, illetve a világhatalmak legjelentősebb személyiségeivel, vezetőivel kapcsolatban. Az amerikai, orosz, arab, távol keleti kormányfők, elnökök, látogatása alkalmával már jóval előbb működésbe lépnek a titkos- és biztonsági szolgálatok, a vendég érkezésekor pedig szinte „átveszik a hatalmat” a repülőtéren. Úgynevezett biztonsági zónákra osztják a légikikötőt, amelyben meghatározzák, hová léphet be a magyar fogadóbizottság tagja, határőr, pénzügyőr, forgatócsoport, újságíró, utas, látogató – és így tovább.
Egy évvel megválasztása után, 1994-ben érkezett hivatalos látogatásra hazánkba Bill Clinton, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ezúttal is úgy működött a személyi védelmi rendszere, hogy csak az elnöki különgépet láttam. Jóval később, egy hivatali raktári selejtezés, takarítás közepette botlottam bele az életnagyságú, egész alakos képébe. Olyan színes, papírmasé figura, amilyenekkel időnként a városi utak mentén találkozunk – általában rendőrt ábrázol -, hogy a közlekedésben résztvevőket lassításra, nagyobb figyelemre ösztönözzék. Nos, Bill Clinton elnök úr „összehajtva” ott nyugodott a raktárban. Kidobásra volt ítélve, így gondoltam egyet, és mivel amúgy is nagy relikvia gyűjtögető vagyok, miután engedélyt kértem és kaptam, hazavittem.
Pilisen lakom, három gyermekünk van, ahogy cseperedtek, mindegyiknek külön-külön el kellett mesélni, ki is az a bácsi? A „fiúszobában” van, csak nagy ritkán mozdítom ki. Egy alkalommal például bulizni mentünk a város széli pincesorra – na, akkor okozott egy kis meglepetést. Kivittem Bill bácsit, odaállítottam a pincénk bejáratához, az egyik kezébe kapott egy szál kolbászt, a másikba meg talán egy flaska bort. Ahogy érkeztek a gazdák, csak méregették messziről, azt hitték, káprázik a szemük. Később már elmentünk Pista bácsiért is, meg a távolabbi pincetulajdonosokért, ugyan jöjjenek már át, itt vendégeskedik nálunk az Elnök úr… Nem tudták elképzelni, milyen elnök – tán valami tsz-elnök? – kérdezgették. Volt nagy meglepetés, kacagás, amikor átjöttek, és közelebbről megszemlélték Clinton elnök urat, aki széles mosollyal fogadta őket.
Ez egy vidám történet, de az említett képet természetesen komoly becsben tartom. Semmiféleképpen nem megcsúfolni akarom sem az Elnök úr személyét, sem a rám maradt fotóját. Sőt: szívesen elmesélem a történetét, megmutatom az érdeklődőknek, hiszen egyik szakmai élményemre emlékeztet. A fiúszobában őrzött számos különlegesség közül ez a legkedvesebb relikviám.
