Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony, aki nem csak a bibliai történetekből tudta meg, mi is a hét szűk esztendő. Kincses ládikájának kulcsa sokáig egy félnótás, durva ember kezébe került, akinek a hét bő esztendőben is pazarlóan folyt ki a keze közül a pénz. Felesége hiába sírt-rítt, kezét tördelte bánatában, minden szava hiábavaló volt. Már szinte betevő falat sem volt a háznál, rogyadoztak a falak, a család ruházata erősen vásott, de a félnótás ember dühödt mámorában csak vagdalkozott, vádaskodott. Tehetetlenségét csak tetézte, hogy a sáskajárás évében épp a sáskákhoz fordult hitelért, amit persze kamatostul kellett visszafizetni. Már törleszteni sem volt miből, de a sáskák éles rágóikkal továbbra is minden eszközzel támadtak és kitartóan követelőztek.
Benne vagyunk hát a hét szűk esztendőben, sóhajtozott az asszony, s elkeseredésében úgy döntött, világgá megy. Egy nyári hajnalon szó nélkül, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és abban az egy szál ruhában, amit éppen viselt, nekivágott a semminek – akárha egy sivatag, vagy egy végeláthatatlan őserdő közepe felé tartott volna. Minden értékét, emlékét, vagyontárgyát hátra hagyta, vénségére nincstelenné vált. De már nem számított semmi, nagyobb megaláztatás és nélkülözés nem érhette, mint a félnótás ember mellett. Meg se fordult a fejében, mi lesz vele egy falat kenyér, egy korty víz nélkül. Ám ahol egy ajtó bezárul, ott száz másik megnyílik – mondják a bölcsek. Úgy is történt: ahogy haladt egyre távolabb a múltjától, csupa mosolygós, jóindulatú ember jött vele szembe, akik barátságos szóval érdeklődtek, mi járatban van, hová tart, miben segíthetnek? Az asszony annyit mondott, amennyit éppen muszáj volt, de fokozatosan kisimult az arca, kinyílt a szíve, és egyre nagyobb bizalommal állta a szembe jövők tekintetét. Érdeklődött, jó felé vezet-e az út, amin elindult, s boldog volt a bátorító bólogatás láttán, megérintették, megsimogatták a kezét, lelkét, s mindenki elkísérte egy útszakaszon. Igen, ez a helyes irány! Csodálatos volt megmártózni a beszélgetés, nevetés mámorában, szabadon megpihenni egy-egy oázisban.
Akik felé kezet nyújtott, mind jótétekkel viszonozták: az egyik szembe jövő kötényéből összeöltött neki egy fityulát, ne égesse a fejét annyira a tűző nap. A másik szavaival erőt öntött belé: ne hagyja el magát, minden jóra fog fordulni, a következő étellel, vízzel kínálta, a harmadik fedél alá invitálta, hogy ne a szabad ég alatt töltse az éjszakát. A következő szembe jövő egy bicskát adott, hogy az útba eső gyümölcsöt le tudja vágni az ágról, egy kereskedő gyertyát, gyufát, hogy szükség esetén világosságot tudjon gyújtani. Egyik puha tenyérről a másikra került! Az asszony úgy érezte, angyalok vigyázzák minden lépését, testi-lelki sebei lassan gyógyultak.
Csak ment, ment rendületlenül, bízva, hogy van még keresni valója az életben, s hogy a hét szűk esztendő, amely szinte hetvennek tűnt a számára, egyszer csak véget ér. Lábai minden estére elnehezedtek a fáradságos meneteléstől, de szíve végre az egekben járt. Újra tanult mosolyogni, adni és elfogadni valamit, bízni és remélni. Rogyadozó, lakatlan viskóhoz érkezett, amit ő mégis kastélynak látott abban a pillanatban, és amelyben letelepedett. Vándorlás közben talált kicsorbult tányérjából evett, azzal a kanállal, amit otthonából távozva rejtett a ruhája zsebébe. Földön hált, pokróccal takarózott, de végre békességben feküdt és kelt. Minden este hálát adott Istennek a tevékeny nappalért, reggel pedig a pihentető éjszakáért. Saját két kezével és saját erejével csinosítani, szépíteni kezdte a házikót, ami egyre szebb, otthonosabb lett. Gyakran kopogtak be szerény hajlékába barátok, és az idő mindig vidámságban telt.
Rövidebbek lettek a nappalok, hosszabbak az éjszakák, eljött az advent, és az asszony boldog volt kocsikerék méretű koszorú nélkül is, amely mellett régi életében szeretet sosem volt, csak kivagyiság. A várakozás fényesebb volt, mint valaha, hiszen minden pillanatban érezte azon barátainak jelenlétét, akik átsegítették őt a vándorlás nehézségein, és szóval vagy tettekkel mellette voltak vándorútján…
. Karácsony, szent este van. Szerény fenyőfa áll az asszony házában, de melegség és békesség járja át a szobát. A barátok adventben újra meglátogatták egy-egy karácsonyfadísszel a kezükben, ami felkerült az ágakra. Horgolás, régimódi üvegfigura, kézzel hímzett karácsonyfa, angyalka, hóember, gyöngyfüzér, fenyőtoboz, aranyozott dió, mézeskalács, szívecske, csillag – és mi minden még! Csupa összevisszaság, mégis teljes harmónia. Az asszony már régen elsírta minden könnyét, csak vidámságból, szeretetből vannak tartalékai. De azt minél több felé osztja, annál több marad. Tán véget ér egyszer a hét szűk esztendő is. Ne hidd, hogy gyertyagyújtáskor egyedül van, hiszen lélekben ott vannak mellette az ő földi angyalai, és amikor a békességes est leszáll, az angyalok karácsonyfája igazi szeretetről és nyugalomról susog fülébe az éjszakában.
