Két fiam van, mondom, olyan korúak, hogy akármelyik pillanatban anyóssá tehetnek. Bár manapság „ezek” már jobban érzik magukat az anyjuk árnyékában, aki mos, főz, vasal rájuk, rezsi fizetve, nekik csak enni, aludni, bulizni – no és persze a maradék időben a neten lógni - kell!
Kövezzenek meg, de én már boldogan ráíratnám egy jóravaló leányzóra legalább a nagyobbik fiamat. Titokban össze is dörzsölném a tenyeremet, hogy: most aztán megtanulsz kesztyűbe dudálni kiskomám! Az lenne a legjobb, ha a városi penészvirág benősülne egy gazdálkodó családba, ahol megtanulná melyik a tehén eleje meg hátulja, és a gereblyét is meg tudná szelídíteni, ha nem előbb, hát akkor, amikor rálép, és a gereblye nyele alaposan hókon vágja… Nem bánnám továbbá, ha megtanulná, hogy „a tarja a legklasszabb része” a disznónak, és hogy a tepertő ehető étel! Mert jelenleg a rövidkarajról is annyi „zsírt” tud leoperálni, hogy majdnem szívrohamot kapok az asztalnál. Tudnám díjazni, ha uralkodna új letelepedési címén az „aki éjjel legény, legyen nappal is legény” örökérvényű mondás. Mondjuk, időre be kellene menni egy munkahelyre – és ott teljesíteni. Nem tizenegy óráig heverni ki a buli fáradalmait, ráadásul én járjak lábujjhegyen, nehogy felébredjen drága szemem fénye!
Hm, szóval én már adnám!
De a lánynak szeme van! A jóravalónak mindenképpen. Egyelőre még csak mustrálgatja, látogatja (kóstolgatja is bizonyára) a fiamat, aztán majd dönt. Ha mellette dönt, előfordulhat, fogy fizetés előtt felhívom a figyelmét néhány fejlesztési hiányosságra. Mert – mint tudjuk – pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!
