Soha nem felejtem el azt a családi viszályt, ahol a romlás virágai már nemhogy felütötték a fejüket, hanem hosszadalmas, fárasztó munkálkodás következtében, teljes elszaporodásban pompáztak! Alantasan, hát mögött ment a pletyka, csörgött a telefon, szárnyalt a panaszáradat. Feltűnhetett volna, hogy csak az anyós oldaláról. Akkor még azt gondoltam, mindenki hozzá borította a maga cserép földecskéjét, fogheggyel kapálgatta, rosszindulattal öntözgette, gonoszsággal takarta el a növényke elől napfényt, azért csúnyult meg szegény. A helyzet egyre romlott, a szakadék egyre mélyült. Ott álltam középen, és még nem voltam abban a helyzetben, hogy valamelyik irányban elkötelezzem magam. Azóta már igen. Sok-sok meghallgatott szomorú történet után.
Az alaptörténet a következő: A nagy pereputty (érts alatta egy házasságban élő anyóst, annak a családos fiúgyerekét két kisgyerekkel, valamint egy elvált, ideig-óráig még szingli gyermektelen felnőtt lánygyerekét.) Nos, „ezek” egy dunántúli kisvárosban, természetesen három különböző lakásban laknak.
Már régóta figyelgettem a „romlás virágainak” burjánzását, de nem mertem állást foglalni. Egyszer csak jön telefonon egy újabb trhiller, az anyóstól, aki történetesen az én nővérem. „Képzeld, a fiam anyák napján odaállított valami fonnyadt gazzal, vasárnap este, a kocsiból is csak pár percre szállt ki. Már épp zárás előtt voltam (este nyolckor, egy presszó zárásáról van szó), csak egy pár szót tudtunk váltani, mert ők „megint sietnek.” Csak sírtam, meg sírtam, hát ennyit érdemlek, ki is vágtam a szemétbe azt a kókadt gazt, nekem olyan virágot ne hozzon!”
És csak mondja, mondja, közben ömlik a könnye, – de az is lehet, hogy nem is ömlik, hanem úgy „sír” mint a gyerek a hipermarketben, könnytelenül, sandán lesve: ki tudja-e rimánkodni ismét a vágyott századik csokoládét? Jelen esetben a századik részvétet. Mondom, együttérzéssel hallgattam nővérem történetet, bár feltételezni sem tudtam a fiáról ezt a viselkedést.
Aztán, amikor – hál’ Istennek – végre kiborult a bili, a történetet meghallgattam a fia és menye oldaláról is:
„Azon a hétvégén összepakoltunk, és meglátogattuk a húgomékat, Szegeden – meséli a meny. Tudod, hogy közel egyidősek, a gyerekeink, jól megértik egymást, a fiúk is egy húron pendülnek (a férjek), gyakran találkozunk, hol náluk, hol nálunk. (Anyós pajtásnak már ez is csípi a szemét.) A baj az, hogy ebbe a hétvégébe anyák napja is beleesett!” folytatja a meny. De miért is lenne ez baj? Mindjárt kiderül! Hozzá kell tenni, az ő édesanyját – aki Borsodban lakik - ezen a hétvégén telefonon köszöntötték ugyanebből az alkalomból.
A fiatal családnak vidáman telik a hétvége, vasárnap este hazaindulnak. Szóba kerül az anyák napja, s a meny mondja:” te valahogy fel kellene köszönteni a mamát, mert meg fog sértődni.” A férj erősködik, hogy ma már nem fontos, fáradtak, késő lesz, mire hazaérnek a gyerekek is biztosan elalszanak a hátsó ülésen. „Majd holnap munkából jövet felmegyek hozzá, és viszek valamit a nevünkben” – érvel. „Nem lesz jó – így a meny -, abból balhé lesz, ugorjunk be, csak egy szóra, ne legyen megint támadási felület. Ezen egy kicsit összeszólalkoznak, de amikor a meny lát egy még nyitva tartó virágüzletet az út szélén, megáll (ő vezet ugyanis), és virágért küldi a férjét. Az meg vesz egy kis csokrot, berakja a csomagtartóba.
Levezetnek vagy négyszáz kilométert, estére beérnek a városukba, első útjuk a presszóba vezet, ahol az anya/anyós pultos, és felköszöntik őt Anyák napja alkalmából.
A két kicsi gyerek persze kimerülten alszik az autóban, másnap iskola, a pici meg alig két éves. Tény, hogy nem maradtak soká, otthon még sok a teendő, kipakolás, készülődés, egyebek.
No, hát ez a virágcsokor landolt a szemétben, és terebélyesedett rémtörténetté.
Mondd, te kit választanál?
