„Díj nélkül, én már győztem!” – fogalmazta meg örömét egy ízig-vérig budapesti lány, aki nem mellesleg pénzügyőr. Zsitnyánszky Lilla hadnagy a VPOP Származás, Tarifa és Vámérték Osztályon előadó, hivatalon kívül fotózik, rajzol és filmez. Az „ARC” által, „Élni és túlélni Magyarországon” című plakátpályázat szabadgyakorlatok kategóriájában nyerte el a nyilvánosságot alkotása. Közel 1400 pályamunka közül a száz bemutatott közé került. Lilla Díszítőművészeti Szakközépiskolában kezdte középiskolai tanulmányait, gimnáziumban folytatta, felsőfokon pedig a Rendőrtiszti Főiskola Vámigazgatási szakán végzett 2005-ben.
Megkísérteni a sikert
– Tánclépések vagy botladozás volt ez a tanulmányokban?
– Elszánás arra, hogy megkeressem a számomra megfelelő iskolát és munkahelyet. Szeretem a sportot, a művészeteket, a rajzot, ezért választottam az elsőként említett középiskolát, de menet közben ráébredtem, kiugró tehetségem nincs, a középszerűségnek pedig semmi értelme. Főleg, hogy pénzkereső foglalkozásként is elég zűrös pálya a díszítő festészet. Ami a főiskolát illeti: döntéskényszerben voltam – valahová menni kellett, s mivel sem a fizikai terhelés, sem a fegyelem vagy az egyenruha nem állt távol tőlem – lévén édesapám katonatiszt –, ezt választottam.
– Jól látom, hogy hagyja magát sodortatni a véletlenekkel?
– Nem vagyok görcsös – ennyi az egész, ellenben mind a szakmai, mind a magánéletemet igyekszem gondosan felépíteni. Külön költöztem a szülőktől, eltartom magam, vannak céljaim, amelyeket el akarok érni, és szeretnék tanulni. A szerencsének és a sikernek is elébe kell menni, megkísérteni, sőt, tenni is érte.
– Gyakran firkálgat a lap szélére értekezleten, előadáson?
Kabáthoz a gombot
– Nem mondhatnám, bár – bevallom – a főiskolán előfordult néhányszor. A szakközépben például csapatostól graffitiztünk – persze legális falakon –, a gimiben pedig a francia estre készítettem díszlethátteret. Nálam nem rendszeres és céltudatos az alkotás, hanem hangulat- és ötletfüggő. Viszont ha „rám jön”, akkor egy egész hétvégét képes vagyok eltölteni a papír fölött. Újabban fényképezek is, ott is azt kapom le, amit „észreveszek”.
– A pályázati anyag is egy fotó…
– Igen, ez esetben előbb volt a gomb, aztán a kabát. A kiírás ugyanis teljesen ráillett a fiókomban heverő képre – amelyet korábban a saját lakásomban készítettem –, csak elő kellett venni. A fő gondot a cím és a technikai paraméterek – úgymint: képi felbontás – megoldása okozta, de sikerült. Aztán próba-szerencse: beküldtem.
– Egyébként mit kedvel jobban, a szöveges vagy a képi kommunikációt?
– A jót. Ami megfog, elgondolkodtat, amire sokadszor is ugyanazzal az érdeklődéssel nézek.
– Hogy zajlott az értékelés?
ARC-ok a szabadtéri gálán
– Nagyon örültem, amikor értesítettek, hogy beválogatták a képemet. Valamennyi díjazott alkotó részt vett egy fotózáson, és volt egy közös buli a Felvonulási téren, ahol egyébként a nyertes pályamunkák megtekinthetők. A megnyitó-díjkiosztón jót beszélgettünk a szervezőkkel és egymás közt, koccintottunk, aztán én baráti körben ünnepeltem még egy kicsit.
– Lesz folytatása a hasonló próbálkozásoknak?
– Nem készülök alkotóművésznek, nem ebből akarok megélni, de a hobbik között feltétlenül szeretném megtartani az alkotás szabadságát, legyen az bármilyen műfaj. Szerencsésnek érzem magam, mert 2008. január 6-tól fél éven keresztül Dániában tanulom majd a fotózást és a filmezést, s nagyon bízom benne, hogy a magamba szívott tárgyi tudáson kívül – úgymint: angol, nemzetközi kultúra – valamilyen módon a fantáziám is meglódul. Aztán persze visszajövök, és folytatom a pénzügyőr szakmát – talán érzékenyebben a világ iránt, s szélesebb szakmai látókörrel…
(2007. szeptember)
