Ahhoz, hogy csak félig megérthesse az olvasó Ady Endre verseit, legalább ennyire – félig-meddig – ismerni szükséges a költő sorsát, formálódó személyiségét, a történelmi, irodalmi, társadalmi, szerelmi körülményeket, amely körülvette, amelyben mozgott. Mivel műelemzésem tárgyául egy politikai, modern kifejezéssel élve: szociográfiai verset választottam, ezúttal maradok az életkörülmények kifejtésénél, bár kétségtelen, hogy a költőt ért hatások kölcsönösen is befolyásolták egymást.
A szegény sorban született, és nevelkedő fiú élete végéig magával hordozza azokat a lenyomatokat, amelyek gyermek-, és ifjúkorában érik, de később, amikor már a nagyvárosi, sőt a párizsi élet fényességével megismerkedik, akkor is tiszta szemmel látja a társadalmi igazságtalanságot, a munkásnyomort, a megélhetésért folytatott rabszolgamunkát. Számára tehát még élesebb a kontraszt, sok versében viaskodik a szélsőségeket felvonultató tapasztalati tényezőkkel.
Egyik, a munkások világát bemutató a témában írt verse az „Álmodik a nyomor”. (Szeretném, ha szeretnének 1909)
Mintha nem is a címben említett nyomorról lenne szó a továbbiakban, mindjárt a duhaj kedvek Eldorádója-val indít – csakhogy, rögtön a második sorban csendre is inti: ne bomolj. Azaz: hallgass, csitt, tűnj el! Miért is? Nincs itt most helyed, hiszen valahol éppen álmodik a nyomor. Könnyen lehet, hogy épp a költő van azon a bizonyos tivornyás helyen, és a sokadik pohár gondűző ital után előjön lelkiismeret-furdalása a nélkülöző emberek sorsa miatt. Éppen egy jobb sorsra érdemes húsz esztendős legény sorsa miatt, aki alig fiatalabb, mint ő, és aki talán sosem vergődik ki a nincstelenségből. Élete legfeljebb csak álmában teljesedik be. A költő gyerek- és diákkori, otthoni és kollégiumi gyengeségét, megbántódását, sértettségét és nélkülözését bizonyára nem feledtette későbbi magasba röpítő, kényelmes és zabolátlan élete sem. Az Ady-ra általában jellemző, amolyan se rím, se ritmus versszakok ez esetben öt sorosak, az ötödik sor minden egyes szakaszra, mintegy rádobja a következtetést, a súlyos mondanivalót.
Az alvó fiút a második szakaszban szinte felülről látjuk: vonásai szépek ugyan, de az arc álmában is szomorú, a takaró alól kilátszó tagjai soványságot, alultápláltságot mutatnak: melle horpadt, válla kiáll, gyár-marta ábrázat. A költő ebben az egész szakaszban a rá annyira jellemző jelzői gazdagsággal szinte elénk rajzolja a homályos, rongyos vackon, áporodott, dermesztően hűvös, barátságtalan helyiségben álomba zuhant gyereklegényt, aki – bár álma nehéz, mosolyog. És a költői plusz, az odavetett ötödik sor: urabb, mint egy király. Felháborító ellentét: hogy egy kizsigerelt, éhbérért dolgozó kölyök urabb lenne, mint egy király?
A következő két versszakban választ kapunk a mosolyra, hogy mitől is szent ez a bizonyos nehéz álom?
Magától az álomtól. Pontosan attól, hogy az álom nem a keserű, nap, mint nap megélt valóság, hanem egy meleg, vidám, idilli kép – egy álomkép. Ahol már vígan felkacagni is lehet, olyan embernek is, mint az itt alvó, végletekig kihasznált munkásgyerek. És vizsgáljuk csak meg, miről álmodik ő? Pezsgőről, luxusról, hatalomról, lakomáról, pompáról? Dehogy! Alapvető szükségletekről szól ez az álom: tiszta ágyat (ez kiegészíti az előző versszak rajzolatát, ahol csak sejthető, hogy az ágynemű is vásott, szennyes), tiszta asszonyt álmodik (ez lehet az anya, de lehet egy vágyott életben a majdani feleség is). És ez a két tényező már elég a boldogsághoz, az alvó vígan felkacag. S ha már ezt szabad volt megálmodni, folytatja is a kívánságok sorát: kicsit több bért, egy jó tál ételt, foltatlan ruhát. Ezek külsőségek, és igazán szerény óhajok, amelyet tisztességgel, munkával szeretne megszerezni az álmodozó. S az odavetett ráadás ismét: s emberibb szavakat. Nyilvánvaló, hogy ebből semmit sem kapott ez idáig a robotmunkát végző fiatalember.
A negyedik szakaszban további vágyakat fogalmaz meg a költő, s ad az álmodó fantáziájának: kevesebb vért a köhögésnél, ami nyilvánvalóan az akkoriban pusztító tüdőbajra utal, és a munkánál több erőt – (itt: a munkához) hiszen dolgozni kell, élni, harcolni kénytelen az ember egy életen át, amely nem mindegy, hogyan telik és milyen hosszú. Még így is, ebben a sanyarú helyzetben is hosszú életet kíván az álmodó önmagának, hogy legalább tíz-húsz esztendőig ne kellessen megjelenni – az odavetett utolsó sorban foglalt legfelsőbb hatalom: az Úr színe előtt.
Az ötödik versszakban a költő visszatér a duhaj kedvek Eldorádójához, abban is egy pohár borhoz. A város nábobjainak = gazdagjainak együttérzését kéri, hogy pár percig várjanak a mámorító ital elfogyasztásával, és mintegy részvétnyilvánításként gondoljanak azokra a nyomorgókra, akik csak álmodoznak egy szebb világról. Te nagy város, így kiált fel, ahol a fényben, gazdagságban és pompában is tudván tudják, hogy a nagy városok sikátoraiban álmodik – talán utolsót – a nyomor.
Utolsó sorával mintegy nyomatékosítja egész verse mondanivalóját, a valóság és az álomvilág ellentétét, a folyamatos alá-és fölé kerekedést az élet nehézségeinek.
Ady Endre ebben a versében is él a költészetére jellemző lírai jegyekkel: attól függetlenül, a rímek és ritmusok nem a klasszikus formában tűnnek fel benne, főleg kopogós, a témához illő, nehézkes, bánatos, drámai hangvételt kölcsönöznek. Ady ettől Ady, a XIX század elején a fejlődését, haladást sürgető szónok, költészetében újszerű formavilágot megalkotó újságíró és költő. Korát messzemenően megelőzi, életében és korában nem is értették őt igazán, főleg azért nem, mert sokan úgy vélték szavait, verseit nem követi makulátlan életmódja, viselkedése. Ady előszeretettel kapcsolja össze költeményeiben a valóságot és a fikciót, ezt jelzők sokaságával, és jól alkalmazott szimbólumokkal igyekszik körülírni, jellemezni.
Ha ritmust akarunk keresni benne, akkor végig a versszakok második és az ötödik sorvégi összecsengések tartják egyensúlyban tartalmilag és formailag ezt a verset. A dráma ívelt, kibontakozik, csúcsosodik, majd visszatér a kezdő gondolathoz. Nem feltétlenül elfogadóan, hanem inkább tényszerűen, illetve figyelemfelhívóan. A hatás kétséges.
Amikor Ady az „Álmodik a nyomor” című versét megírta, már jócskán megtapasztalta a gazdag, felső körök életszínvonalát, a pazarlást, a kicsapongás, a szórakozás és bohém életvitel minden formáját. Így talán azt is mondhatjuk, kis lelkiismeret-furdalás is ösztönözhette ennek a versnek a megírásában. Mert ki az, aki lejjebb ad a jólétből azért, hogy annak a fáradt, megalázott munkásembernek jobbra forduljon a sorsa?
Ady Endre ezzel a költeményével amolyan látleletet állít ki a korszak társadalmáról. De legalább kimondja, mégpedig művészi eszközökkel. Ez a verse a sok avantgard költeménye között kicsit realista. Minden költői eszközével közérthető, filmszerű, megdöbbentő korabeli ábrázolás.
Ma olvasva ezt a költeményt sajnos aktualitásokat is felfedezhetünk benne. A társadalom szétszakadt, kevesen vannak az „Eldorádóban” és sokkal többen csak álmodnak – egy tökéletesebb életről, egy igazságosabb világról.
