Dobos Ilona közalkalmazott, konyhavezető
Vám- és Pénzügyőri Gyógyház – Hévíz
Legkedvesebb relikviám
Sokan, és sokszor megfordulnak pihenésre vágyó kollégák nálunk, szezontól, évszaktól függetlenül, akikre többnyire már ismerősként tekintünk. Hat éve egy idős, törékeny bácsi költözött be egy turnusra, akit még sohasem láttam azelőtt. Petri Jenőnek hívták - mint utóbb kiderült, a felesége két évvel azelőtt halt meg -, a lánya fuvarozta autóval az üdülőbe, és otthagyta a papát pihenni. Az öregúr egyedül lakott ugyan, de sohasem volt magányos. Igaz, minden lehetőséget kihasznált a beszélgetésre, vendégekkel, személyzettel, társalgóban. Jó kedélyű, udvarias, figyelmes vendég volt. Apránként kiderült, hogy 1949-től húsz éven át volt vámtiszt – ő mondta így -, 1969-ben ment nyugdíjba.
Ha keresztülmentem az éttermen, és hangosan köszönve jó étvágyat kívántam, soha nem mulasztotta el megdicsérni az ételt, a tálalást, a felszolgálók kedvességét. Igazi élvezettel, lassan falatozott, látszott, hogy nagyon megbecsüli mind az ételt, mind annak a készítőjét, és felszolgálóját.
Egyik alkalommal egy könyvet szorongatott, és azzal nyomta a kezembe, hogy ő írta, mégpedig orosz hadifogságban töltött három évéről. Elmondta, milyen sanyarú sorsuk volt ott a hadifoglyoknak – erre a könyv címe, „Irgalmatlan évek” kellő nyomatékkal figyelmeztet is. Fáztak, éheztek, volt, hogy a krumplit körmükkel kaparták ki a fagyott földből, és a maró éhség ellen álmatlanul rágcsálták a sötétben. A könyvben sok-sok fénykép van feleségről, családról, gyerekekről, időrendben a legutolsó 2001-ben készült, „drága húgommal januárban” képszöveggel került a kötetbe. A következő napokban drámai történeteket habzsoltam végig, szinte le sem tudtam tenni a kis, keményfedelű kiadványt, ami nagyon sok szenvedést jelenített meg. A megfáradt katonaemberben az tartotta a lelket az irgalmatlan évek alatt, hogy egyszer mégiscsak viszontlátja családját, s ennek reményében számos szerelmes verset is írt a feleségéhez, amit foszlott papírokon a bakancsa talpába rejtve tudott csak megmenteni.
Miután elolvastam a könyvet - amit 2003-ban a Püski Könyvkiadó jelentetett meg -, amit a felesége emlékére írt meg, döbbentem rá igazán, mit jelentett Jenő bácsinak a barátságos, meleg étterem, fehér abrosz, tiszta teríték, az étel, desszert, friss víz az asztalon, és hogy kiszolgálják. Csóválta is a fejét mindig: „Aranyoskám, napjában háromszor enni? És ilyen finomságokat, amit maguk főznek? Ráadásul választhatok is?”
Elutazáskor vissza akartam adni Jenő bácsinak a könyvet, de ő eltolta a kezemet: „Aranyoskám, ezt magának adom ajándékba! Azzal a feltétellel, hogy adja oda mindenkinek, akit érdekel, milyen élete volt a magyar hadifoglyoknak azon a zord vidéken!” Megköszöntem szépen, és megfogadtam a szavait: mindig gondosan felírom, hogy mikor, kinek adom kölcsön, nehogy elfelejtődjön, és hogy biztos vissza is kapjam. Tanulságos történet, az biztos! Jenő bácsit azóta sem láttam, nem tudok róla semmit, vajon él-e még, hiszen már akkor is kilencvenes évei körül járt. De az arca, alakja, mint egy jelenés, azóta is itt él az emlékezetemben, szinte hallom, ahogy mosolyogva, a legnagyobb tisztelettel köszöni meg az étkezéseket.
Fogalmam sincs, Petri Jenő miért éppen engem szemelt ki arra, hogy e rövidke üdülés alatt meséljen az életéről, arról pedig főleg nincs, hogy miért ajándékozta nekem olyan szívélyesen a könyvét? De ha már így történt, jól tette, a legnagyobb becsben és tiszteletben tartom a kérését, és féltve ugyan, odaadom néha olvasásra ezt a becses munkát. És persze örökké őrizni fogom, mint legkedvesebb pénzügyőrségi relikviámat!