Vatai Attila törzszászlós, főszemlész
VPSZEKK
Húsz éve, a sport révén kerültem a testülethez, a Pénzügyőr Sport Egyesület futballcsapatába. Amellett, hogy a testületi futball aranykorának is nevezhetjük a kilencvenes évek elejét, hiszen egészen az NB II-ig jutottunk, a mi korosztályunk egykettőre felfedezte, hogy amíg a sport múlandó, a pénzügyőrségi munka örök. Ezért több csapattársammal együtt sorra elvégeztem a szakmai tanfolyamokat. Úgy is lett: állomáshelyemen, a 6. számú Vámhivatalnál - amely köztudottan az ország egyik legjelentősebb, külkereskedelmi fogalmat lebonyolító hivatala volt -, számomra második vonalba szorult a foci, és előtérbe került a szakma. Csak munka után következett az edzés és a meccsek.
Tizennégy évet dolgoztam az említett hivatalnál, sőt az EU-s csatlakozást követően még három évig annak jogutódjánál folytattam. 2009. júniusában változtattam, lehetőség nyílt az örök szerelem a sport terén tevékenykedni. A testület fizikai állóképességének karbantartása, illetve az összes országos sportverseny szervezése, előkészítése és lebonyolítása területén, a VPSZEKK berkein belül. Ez inkább már elmélet, de a mozgást ma sem vetem meg, lehetőség szerint sportolok és 1996 óta edzőként is tevékenykedem, jelenleg az NB III Duna csoportjában szereplő Pénzügyőr SE labdarúgó csapatánál.
.jpg)
Legkedvesebb relikviám története az első, és valójában az egyetlen vámhivatalomhoz fűződik. A már említett 2004-es uniós csatlakozás - kimondva, kimondatlanul - nagyon megviselt bennünket, nemcsak a bizonytalanság miatt, hanem azért is, mert ez a vámhivatal mindig olyan volt, mint egy hatalmas család. Bátran mondhatom, hogy az ottani parancsnokoknak könnyű dolguk volt, biztosra mehettek az állomány pontossága, szaktudása, gyorsasága és tisztessége tekintetében. Épp ezért, amikor április 30-án lehúztuk a rolót, intéztük az ügyek átadását és a formális tennivalókat, leszedtük a kapu alól a „Vám- és Pénzügyőrség 6. sz. Vámhivatal” címeres táblát is. A leltár, tárgyak, eszközök számbavételekor összenéztünk a gazdasági előadóval, amikor a táblára került a sor, akinek mindezt selejtezni kellett – volna - a sok „kezünkhöz nőtt” bélyegzővel, fejléces tárgyakkal és egyéb kedves emlékekkel egyetemben. Arra a döntésre jutottunk, ezt a dekoratív és kissé meg is viselt táblát kár lenne kidobni, bezúzni. Elkértem, hazavittem, és azóta a garázsom falán őrzöm.
Nem mondom, hogy minden egyes alkalommal, amikor ki-, vagy beállok az autóval, óriási érzelmi viharok dúlnak bennem a tábla láttán, hiszen a pályafutásom nem egy romantikus amerikai film. De vannak pillanatok, történések és események a testületben, amikor igenis eszembe jut sok volt munkatársam, sok nehézség, de sok-sok érdekesség és siker is, amit a 6. számú vámhivatalnál megéltem. Ez a címeres cégtábla egy egyszerű leltári tárgy volt valamikor, de megmentettem a pusztulástól, és most már véglegesen az én legkedvesebb vám- és pénzügyőrségi relikviám!
