- Ez egy szívdobogós este volt! – mondta sugárzó ábrázattal Panka, miközben átölelte anyukája nyakát, aki sűrű jó éjt puszit cuppantott az arcára.
- Akkor most már aludj – súgta mosolyogva a mama, látva kislánya kipirult arcán az egyre szűkülő szemeket. Hosszú volt az este, a számtalan új játékot és ajándékot kellett kipróbálniuk, egyik ujjongásból a másikba esve.
Amikor a mama behúzta maga után az ajtót, Panka sűrűn pillogott, néha kilesett a sötétségbe borult díszes fenyőre, ahonnan mintha neszezést hallatszott volna. Gondolatban ismét végigélte a karácsonyi készülődés izgalmait: délután még a konyhában segédkezett a főzésben, terítésben, aztán együtt díszítette a család a fenyőfát. Kicsit át kellett rendezni Panka polcát is, hogy a remélt játékoknak helyet csináljon, majd – pedig szemmel tartotta a szobát -, egyik pillanatról a másikra a fenyő alatt termett az a rengeteg díszes csomag…
- Karácsonyfa…
- Tessék? – kérdezte Panka, mert azt hitte, rosszul hall.
- Karácsonyfa – hallatszott ismét, most már nyomatékosabban, és határozottan a fa irányából. – Csak addig vagyok fenyő, ameddig az erdőben állok. Ha kivágnak, és feldíszítenek, akkor már karácsonyfának hívnak. Egyébként jó itt nálatok.
- Te tudsz beszélni? – nyögte ki a kislány meglepetten.
- Csak gyerekekhez szólunk, csak ők hallanak meg minket. És ahol veszekedés van ezen a napon akár a felnőttek, akár testvérek között, ott meg se mukkanunk a szomorúságtól. De nálatok békesség van, ezért most, hogy kettesben maradtunk, akár meg is hívhatlak egy kalandra.
- Miféle kalandra?
- Hát gyere, nézd meg közelebbről az üveggömbjeimet, szívd be az illatomat, hintázz az ágaimon, mássz fel egészen a plafonig, onnan másképp látsz majd engem is, és a szobádat is.
- Még csak az kellene, hogy felborítsalak, és összetörjenek a díszek!
- Ne félj, ha mondom – bíztatta a karácsonyfa -, gyere, semmi baj nem történhet…
Pankát hajtotta a kíváncsiság, óvatosan kibújt a takaró alól, és vigyázva rátette talpát a legközelebb lévő ágra. Megkapaszkodott, és furcsa mód, a fa elbírta őt.
- Hiszen te nem is szúrsz! – lepődött meg.
- Nem bizony – kuncogott a karácsonyfa -, ugye milyen csalóka, hogy tűlevelűnek hívnak? De rád különösen vigyázok – tette hozzá gyöngéden, és mintha átölelte volna a kislányt. – Na, indulás, járd be minden porcikámat, ígérem, vigyázok rád!
És Panka elindult. Kapaszkodott a vékony gallyacskákon, egyre tovább és feljebb. Mindegyiken talált valami érdekeset: üveggömböt, holdacskát, szaloncukrot, csokoládét, fehér gyöngyből fűzött karikát, fényes csillagokat, piros fejű gombát, hóembert. Amikor délután adogatta anyukájának ezeket a díszeket, nem gondolta volna, hogy ilyen kalandosan látják egymást viszont hamarosan. És azok az illatok! A mézes sütik fahéjillata, marcipán-, dió és narancsillattal keveredve igazi lakomát jelentett a szimatoló fitos orrocskának. Panka egyre bátrabban mászott fölfelé, néha pihenésképpen hintázott a hófehér habcsókokba kapaszkodva, szaloncukorról szaloncukorra ugrabugrált, megszólaltatva egy-egy ezüst csengettyűt, mászott egészen a karácsonyfa csúcsáig. Ott letelepedett az ágak tövébe, és körülnézett. A fenyő még így a sötétségben is pompázatos volt, legszívesebben kikiabált volna a szüleinek, hogy lássák őt a magasban. De nem nyílt szóra a szája, csak ámulattal élte át ezt a karácsony éji varázslatot.
Reggel korán ébredt. Abban a pillanatban, ahogy felpattant a szemhéja, a sarokban álló karácsonyfára nézett. Az mozdulatlan volt, és továbbra is csodálatos. Pankának eszébe jutott az éjszakai kirándulás, bár nem értette, hogyan történhetett – hacsak nem karácsony szent éjszakájának álomvilága űzött játékot vele. És akkor meglátott a lepedőjén pár apró kis fenyőtűt… A vékony cérnaszálon függő csipkeruhás angyalkák pedig mintha vidámabban mosolyogtak volna, mint azelőtt…
