Huszonhat éve dolgozom a Vám- és Pénzügyőrségnél, pályakezdésemet, és az ezzel csaknem egybeeső repülőtéri szolgálatomat – illetve a gyermekgondozási szabadságot - kivéve folyamatosan személyzeti területen. Ebből is tizennégy évet a Fővárosi 1. számú Vámhivatalnál. Alsó fokú szervnél a személyzeti munka különösen bizalmi, és parancsnok közeli feladat. Sok vezető mellett dolgoztam, megpróbáltam mindig a legbizalmasabban kezelni a híreket, személyzeti változásokat, elismeréseket.
Olyannyira, hogy - ironikusan úgy is mondhatnám: mindig én maradtam le a legfontosabb hírekről! Különböző okokból akkoriban elég gyakori volt ugyanis a parancsnokváltás, ami rend szerint úgy zajlott le, hogy én elmentem két hét szabadságra – úgy június-július fordulóján -, s mire visszajöttem, már más ült a parancsnoki székben. Előtte még csak nem is csiripeltek a verebek, semmi pletyka, szóbeszéd, aztán, mint derült égből villámcsapás: új vezető termett a vámhivatal élén. A kollégáim, ha beírtam, mikor akarom kivenni a szabadságomat, már kuncogtak, mi történik, mire visszajövök, az aktuális parancsnok kezdett csomagolni, pakolni – na, ez persze csak tréfa!
A sok férfi parancsnok után jött egy nő, Tóthné Kiss Éva, aki ma már nyugdíjas éveit tölti. Hozzá fűződik a legkedvesebb relikviám története, ami nem más, mint pár kusza sor, röpke, kapkodó búcsúzás egy parancsnoki fejléces levélpapíron. Évával kezdettől fogva emberileg és szakmailag nagyon jól megértettük egymást, az első parancsnokom, akihez nagyon közel kerültem. Csöndes, megfontolt volt, de imponált, hogy nagyon határozott és következetes, amikor véleményt kell alkotni, vagy megvédeni egy döntést, álláspontot. Egyben ő volt az is, akitől nagyon sokat tanultam, ellestem szakmailag, emberileg, az egész testületi látásmódot illetően is. A fiaink egyidősek, még ebben is adódott közös téma, eszmecsere. Igyekeztem legjobb tudásom szerint a keze alá dolgozni, és úgy érzem, én is maximálisan élveztem a bizalmát. Kikérte a véleményemet, és éreztem, hogy meg is fontolta azt. Aztán a döntést természetesen ő hozta meg.
2003 nyarán, ismét a szokásos június-júliusi fordulón, mondhatnám szokás szerint, két hét szabadságra mentem, sose felejtem el, Fonyódon nyaraltunk. Előtte pár nappal még arról beszélgettünk Évával, milyen jó híre is van a szépen tatarozott Prágának, jó hírt hoznak onnan a turisták, és milyen hangulatos is lenne egy eldugott sörözőben felhajtani egy korsó világhíres Plzenit. Körülbelül ez volt a színpadi végszó, mert mire visszatértem, az asztalomon egy Prágáról szóló útikönyv, és egy hevenyészve írt pár soros kedves levél fogadott. A parancsnoki székben pedig ismét más ült. A parancsnoki levélpapírra rótt pár sor szó szerint a következő: „Kedves Gyöngyvér! Sajna nem tudtunk elköszönni egymástól, de utólag bepótoljuk. Kívánok neked sok sikert az elkövetkezendő (nehéz) időkben, légy továbbra is önmagad! Volt parancsnokod: Tóthné Kiss Éva 2003. 06.30.”
Nem mondom, hogy könnyű pillanatok voltak, különösen rosszul esett, hogy nem tudtam segíteni neki a költözésnél, illetve hogy elmaradt a baráti, kedves búcsúölelés. De talán könnyebb is volt, hiszen nem úsztuk volna meg könnyek nélkül. Pedig „csak” az országos parancsnokságra helyezték, tehát nem a világ dőlt össze. Csak az én kicsi világomban dőlt el pár kocka! Az üzenetet azóta is a levéltárcámban hordom, a legkedvesebb személyes iratok, és például a gyerekeim által írt ákombákomos szeretettel teli levélkék mellett.
Évával ma is tartom a kapcsolatot, tudomásom szerint ő Prágába is eljutott. Nekem egyelőre a könyv marad, remélem, ha nyugdíjas leszek, én is megláthatom a cseh fővárost. A gyerekeink felnőttek, nem tudom, nekem mennyi szolgálat van még hátra. Most már „csak” barátok vagyunk, büszke vagyok arra, hogy együtt dolgozhattam vele, hogy jelenleg is a barátjának mondhatom magam, és hogy a testületről legelőször ő, és ez a pár soros személyes levél jut az eszembe. Ami persze megsárgult már, de így is, örökké a legkedvesebb pénzügyőrségi relikviám marad!
