Pesti lakóparkra váltották a Benkó gyerekek, István és Adrienn a Nógrád egyik gyöngyszemén, Magyarnándoron lévő szülői házat. Mert, hogy innen indult édesapjuk, Benkó István 1978. novemberében pénzügyőrségi szolgálatra, egészen pontosan Parassapuszta határállomásra. 2001-ben, nyugdíjba vonulása után ide is tért vissza a családi gazdaságba, ahogy mondja: főállattenyésztőnek és növénytermesztőnek. Megbékélten, hiszen ugyanabban az évben vette át tőle a merkur(váltó)botot elsőszülött gyermeke, ifjabb Benkó István – ma százados, csoportvezető az Informatikai Üzemeltetési Központ NCTS csoportjánál. Egy évre rá követte húga, Adrienn – most úgyszintén százados és csoportvezető a Rendszerfejlesztő Központban.
Véletlenül tudatos
- Véletlen volt ez a pályaválasztás, vagy tudatos?
- Véletlenül tudatos – néznek össze cinkosan -, hiszen mindenki megtette a magáét ennek érdekében.
- Én egész pályafutásom alatt igen jól éreztem magam a testületnél – kezdi idősb Benkó István -, annak ellenére, vagy épp azért, mert határon, belterületen, vezénylésben, vám- és szesz szakterületen is kipróbáltak. Csak annyit tudtam tanácsolni a gyerekeimnek: kis fináncok ne legyetek, tanulni kell, hogy jobb dolgotok legyen! Nekem csak alapfokú szaktanfolyamom volt, tapasztalatból beszéltem. Éppen a felvételi életkor határ utolsó pillanatában, harmincévesen szereltem fel, már házasember voltam, jöttek a gyerekek, és sokkal jobban féltettem a családomat, mintsem hosszabb távú távollétekkel kockáztattam volna.
- Nyíregyházán, tanárképző főiskolát végeztem, matematika-számítástechnika szakon – veszi át a szót édesapjától István -, és már megvolt a tanári állásom, amikor egyáltalán szóba került a pénzügyőrség. Pedagógusként olyan nevetséges fizetést kínáltak, hogy inkább a testületet választottam, így két legyet ütöttem egy csapásra: augusztus 13-án be kellett volna vonulnom sorkatonának, de mivel 16-ától pénzügyőr lettem, ezt megúsztam. A VPÜSZK-n, programozóként kezdtem.
- Nekem tanulmányi szerződésem volt a Vám- és Pénzügyőrséggel – mondja Adrienn –, amikor a bátyám letette az esküt, én utolsó éves egyetemista voltam Debrecenben, programtervező matematikus- angol-magyar szakfordító szakon. Most már bevallom, sosem készültem pénzügyőrnek, buta gyerekfejjel gondoltam, csak „elfelejtkeznek” erről a szerződésről, de még meg sem száradt a pecsét a diplomámon, telefonáltak, jövök-e, mert lejárt az öt éves szerződés. Egyéb, civil álláskínálat híján az OP Integrációs Hivatalához kerültem. Most már el nem cserélném semmiért a munkámat!
- Hogy lehet egyáltalán egy tizennyolc éves fiatalnak pénzügyőr tanulmányi szerződése??? – erre az észrevételre az édesapa veszi vissza a szót:
- Mindig átnéztem az akkor még megjelenő hivatalos Pénzügyőr Értesítőt, ahol felfigyeltem egy passzusra, miszerint ösztöndíjat ajánlottak felső fokú tanulmány mellé, ha az első féléves eredmény legalább 3,5. És persze, aki tanulmányai letöltése után bizonyos éveket szolgálatban tölt. Akkoriban nagy minőségi változás volt a cél humán területen. Adrienn négy egész fölötti indexével addig jártam a megyei személyzeti vezető nyakára, amíg megunta, és megkötötték vele a tanulmányi szerződést. Két gyereket, párhuzamosan taníttatni nem könnyű, muszáj volt egy kicsit ügyeskedni, előrelátónak lenni – már annyiban, hogy bíztam benne informatikusokra nagy szüksége lesz a testületnek!
És a terv bevált: István - a közben történt szervezeti változásoktól függetlenül – nyolc éve az NCTS projekten dolgozik („kicsit a gyerekemnek is érzem” – jelenti ki elfogultan.), míg Adriennt is érintette az átszervezés: 2006-tól dolgozik jelenlegi állomáshelyén, mégpedig a rendszerfejlesztésen belül az EMCS rendszer jövedéki tervezése az ő területe. Mindketten magas szinten űzik hivatásukat, nekik már nem a romhányi csempegyár, meg a faluszéli szeszfőzde az úti cél, hanem azok az európai városok, ahol éppen szakmába vágó konferenciákat, továbbképzéseket tartanak, vagy ahová tapasztalatcsere és tanulmányozás céljából küldik ki őket.
Megfelelni mindig nehéz
- Szerintetek mikor volt nehezebb a pénzügyőr élet, apa idejében, vagy jelenleg? – Nagy a tanácstalanság, mert hiszen egyiknek sincs a másik szolgálati idejéből túl sok tapasztalata.
- Nekünk biztos jobb volt – foglal állást az idősebb Benkó -, mert akkor nem kellett tartani a munkahely elvesztésétől! Megvolt az a havi öt-hat elvárt jegyzőkönyv, amit utasforgalomban egyáltalán nem volt lehetetlen elérni, és kész, csak becsületesen, tisztességgel kellett dolgozni. Annyi volt a kockázat, hogy amikor – civilben persze – megjelentünk a piacon, két perc múlva kántálni kezdett a hangosbemondó: „szeretetvel üdvezöjjük a finánc urakat!” – amire az árusok olyan hangya módra kezdtek pakolászni a pultról, hogy ott keresni valónk már nem volt!
- Piac-, vagy rakományellenőrzés még ma is van – mondja az ifjabb István -, de az ellenőrzés teljesen átrendeződött: olyan mennyiségű adathalmazzal dolgoznak a kollégák, és olyan mennyiségű információ cserél gazdát – nemzetközi szinten is - elektronikus úton, hogy talán a hibalehetőség is megnőtt. Mivel az információ egyenlő a hatalommal, erre nagyon oda kell figyelni. Különben nem biztos, hogy lehet különbséget tenni, megfelelni mindig nehéz.
A lyánka meg a gyerek
Csak rá kell nézni erre a két „gyerekre”, látszik rajtuk a szeretet, az összetartás, de ha már készültem a kérdéssel, hát fel is teszem:
- Féltékenykedés, rivalizálás? (Na erre elszabadul a nevetés, és összeakadnak a bajszok!)
- Rivalizálás, az van! – mondja István. – Mikor Adriennt felvették a Corvinusra vámigazgatás szervező szakos másoddiplomás képzésre, gyorsan kerestem egy iskolát én is, és elvégeztem az ELTE informatika tanári kiegészítő szakát. Egy napon volt a diplomaosztónk, annyival előzött meg, hogy neki délelőtt, nekem délután. Én lettem előbb csoportvezető!
- Én meg százados – replikáz Adrienn.
- Tizenöt nappal! – vág vissza István. – És én mentem előbb kiküldetésre!
- Ahonnan eleinte mindig fel kellett hívni anyut, hogy szerencsésen megérkeztünk – így Adrienn. - Ma már van, hogy utólag mondom neki: anyu, a múlt héten voltam Brüsszelben! Amikor meg saját lakást terveztem – tér vissza a témához Adrienn -, te is ráhajtottál.
- Lett is, és előbb költöztem be, mint te! – így István.
- Mi több a házasodásban is megelőzted! – zárom le a bolondos konkurálást, tudván, hogy Istvánék idén május 15-én kimondták a boldogító igent feleségével, Ildikóval.
- Az érdekes volt – fűzi még az előzőekhez az apa -, amikor a fiam telefonált: hallod apu, a lyánka százados lett! Mert tudod, felénk van a „lyánka meg a gyerek”. Nagyon sok örömöt adnak nekünk! – mondja büszkeségtől elérzékenyülten.
Hazai ízek, hazai szív
A két testvér valójában a szakmában szinte nem is tud a másikról, szemmel láthatóan szeretik egymást, s mindkettő éppúgy örül a másik sikerének, mint a sajátjának. Összejárnak, időnként hazajárnak Magyarnándorba, vagy a szülők látogatnak el a gyerekekhez. Na persze nem üres kézzel!
- Tudjátok – pislantok az asztalon felterített süteményre -, legszívesebben azt a pillanatot örökítettem volna meg a családi album részére, amikor begördül az autó az udvarra, és épp kipakoljátok a csomagtartót…
- Na, azt látni kellene, kétszer is fordultunk, csapatostól! – mondják nevetve. – Apu két látogatás között is csak gondol egyet, felszáll a vonatra és meglep minket két szatyor hazaival.
- És, ha ti mentek haza, mi van a csomagtartóban? – kérdem.
- Hááát – jön a válasz bizonytalanul -, göngyöleg, meg némi száraz kenyér!
- Na azért – védi őket az apuka -, volt ott már portói bor meg Metaxa is!
A „főállású állattenyésztő” – ahogy önmagát aposztrofálta az idősebb Benkó, szerintem amúgy csupa genetikai csodát nevel – talán négy combú, három mellű és májzsugorban szenvedő libát, kacsát (és persze adózott házi tüzes vízzel itatja őket), hogy jusson mindenkinek a legjobb falatokból. Nem mellesleg itt, a beszélgetés helyszínén, gyönyörködve issza gyermekei minden szavát, ahogy felesége, Klári, a két sikeres gyermek édesanyja is, aki egész életükben példaadó volt, és biztosította a hátországot a családnak, most méltatlanul mégse esett szó róla. Szelíden siklik a tekintete hol erre, hol arra, s tartja a kis Hercegi mondást: jól csak a szívével lát ez ember…
Adrienn kicsinyke lakása, túl az Óperencián, Árpádföld szívében a jó ízlés mintája, első állomás az önállósodás útján. Igaz – ahogy mondja, a fele még a banké (Istváné is, ebben nincs „rivalizálás”), de fontos, hogy a saját életüket építsék. Hogy mik a terveik? Továbblépni, még tovább lépni a nyelvtanulás terén, Istvánéknál most már a családbővítés, és ha a helyzet úgy hozza, a szakma magasabb szintű művelése, esetleg beosztásban. Sok sikert hozzá!
