Legkedvesebb relikviám
Nagyné Kecskés Györgyike közalkalmazott,
VP Pesti Jövedéki Adójegy és Zárjegy Hivatal ügykezelő munkatársa
Huszonöt éve kerültem a Vám- és Pénzügyőrséghez, a testületnél akkor tájt alakuló önálló informatikai csoporthoz, adatrögzítőként. Hosszú ideig az adatkezelés területén, később a Fővárosi Parancsnokság önálló informatikai osztályán dolgoztam, és jelenleg is használom a technikát, hiszen napjainkban már minden munkakörben – így az iktatásban is - természetes a számítógép alkalmazása.
Legkedvesebb relikviám története többszörösen is emlékezetes számomra: 2004-ben kaptam egy kolléganőtől, aki hivatásos állományból vonult nyugállományba közös munkahelyünkről, a Közép-magyarországi Regionális Parancsnokságról. Egy féldecis palackot hozott nekem, személyesen, amely kis versikével, adatokkal és közlendőkkel van felcímkézve, mi több „zárjeggyel” ellátva. A tartalom és a forma hűen és találóan tükrözi a testület jellegzetességeit, emlékeztet a fővárosi parancsnokságon eltöltött hosszú időre, és az EU csatlakozással kapcsolatos – nem csak a külső szemlélő számára látványos, hanem a háttérben zajló „fájdalmas”, azaz munkával súlyosan megterhelt időszakra. Ez a szakmai vonatkozás.
Ami az ajándék személyes érintettségét illeti: nagy meglepetés volt számomra, amikor a kolléganő átadta ezt a kis palackot, hiszen nem voltunk különösebben közvetlen vagy bizalmas kapcsolatban. Valószínűleg – anélkül, hogy lépten-nyomon kifejeztük volna -, tiszteltük egymás személyét és munkáját, amit nap, mint nap nem mondtunk egymás szemébe. Megvolt közöttünk az érdeklődés a másik iránt, nem mentünk el egymás mellett soha pár barátságos mondat nélkül. Szóval nem érdekkapcsolatban, hanem kellemes beszélő viszonyban voltunk, de nem „sülve-főve.”Az ajándék nem volt hétköznapi, amikor ránéztem, elolvastam, azonnal látszott, hogy az ajándékozónak szíve-lelke, egész egyénisége és keze munkája benne van, és valóban örök emlékül szánja. Végül a legfontosabb: nem megszokott, hogy az ad ajándékot, aki elmegy! Sokkal jellemzőbb, hogy az ott maradók gyűjtögetnek a távozónak, és megajándékozzák. Ez a kis emlék ebben is rendhagyó volt.
Most pedig szeretném leírni, pontosan milyen emlékről is van szó: egy 0.05-ös üvegcse – amiről nálam soha, senki nem fogja megtudni, hogy mi a tartalma -, és amelynek egyik oldali címkéjén a következő szöveg olvasható:
„Arc poétika”
Szememben könny ül,
A szívem tán megszakad.
Feladtam. A karaván
Poroszkálva halad.
Valahol távolban
Szól egy lélekharang,
Nem azért ki elmegy,
Hanem aki marad!”
Másik oldali címkéjen pedig ez:
SZÍV CSEPPEK
Csak Neked!
28 éves
hivatásos szolgálatom,
és közös munkánk
emlékére szeretettel!
Budapest
2004. május 7.
A zárókupakon a szolgálati időre vonatkozóan a „zárjegy” : UE KMRP 1976100120041031
Nagyon személyes és nagyon szívbéli ajándéknak, a legkedvesebbnek tartom pénzügyőrségi pályafutásomból, és ha rápillantok, mai napig elérzékenyülök. Otthon őrzöm, sok barátom is nézegeti, volt, aki fel akarta bontani, de azt soha meg nem engedném! Az ajándékozóról az is eszembe jut, hogy az ő szolgálata alatt, az ő jóvoltából került először feldíszített karácsonyfa a hivatal előterébe, ami különösen hangulatossá, ünnepélyessé varázsolta a decembert még a munkahelyen is.
Ez a csöppnyi palack, ami a boltok polcain csupán egy áru lehetne, tartalmának elfogyasztása pedig pár perces mámort okozna, számomra egy kellemes emberi és munkatársi kapcsolat jelképe, és a testülethez tartozás örök emléke marad – annak is a legkedvesebb relikviájaként.
