A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

Tomika egy ideje esténként szomorúan vánszorgott be a szobájába, és nem sok kedve volt a szokásos bolondozáshoz. Elalvás előtt nagyokat sóhajtott, anyukája tovább maradt mellette, simogatta, nyugtatgatta - és a párna megsejtett valamit a jelekből. Egyik este minden bevezető nélkül egy mesébe kezdett:

 Pintyék bizonyosan tudták, hogy beköszöntött a tavasz. Fáradhatatlanul javítgatták fészküket, erősítették, csinosítgatták, esténként meg szerelmetesen bújtak össze, hogy ne érezzék annyira hűvösnek az éjszakát. Meg is lett az eredmény. Egy hajnalon Pintyné asszonyság két tojást pottyantott a fészekbe, egészen aprócskákat, olyanokat éppen, mint hercegnői, finom, kényes ujjra való gyűszű. Ettől kezdve többnyire Pinty papa hordta párjának az ennivalót, amíg az odahaza melengette a két tojást. A mama csak akkor röppent fel egy-két körre a fészekről, amikor tagjai már teljesen elgémberedtek.

Annak is eljött az ideje, amikor a kicsik kopogtattak. Testük szétfeszítette a tojáshéjat, kicsi csőrük meghasította, felfeszítette a védőburkot. A két szülő egymást túlharsogva, trillázva röpködött a tehetetlen csupasz fiókák fölött, boldog szárnyverdeséssel ünnepelve az új jövevényeket. Megduplázódott a dolguk is, mert a mohó apróságok csőre nyitott tölcsérként ágaskodott a magasba, amely csak nyeli, nyeli a sok finom szúnyogot, legyet, kukacot. A szülők meg gyönyörködtek bennük: a fiókák erősödtek, nőttek, tollasodtak, néha már hangot is adtak.

-          Mintha rád hasonlítanának – súgta gyakran madármama a fáradtan megtérő családfő fülébe.

-     Ugyan szívem, mindkettőnk tulajdonságából van bennük – válaszolta mindig madárpapa –, nagyon életképesek és gyönyörűek! – De boldogan nyugtázta a hasonlatosságot.

Teltek a napok, a hetek, és egy napon Pinty papa késlekedett. Bár a családnak nehezükre esett elfogadni, meg sem érkezett. Leszállt a Nap, már a csillagok is feljöttek, elcsendesült a környék, és apa még sehol. Madármama aggódva verdesett a szárnyaival és jajgatva hívogatta párját. Balsejtelme támadt, de gyermekei előtt nem mutatta. Apa nem jött meg hajnalig, sőt másnap sem. Valami végzetes történhetett, óvatlan volt és elkapta egy kóbor macska, vagy röptében egy ölyv csapott le rá.

Madármama egyedül maradt két fiókájával. Bánatos volt, sajgott a szíve párja után, de kötelességtudata egy perc pihenőt sem engedélyezett a számára: élelmet kellett szereznie kicsinyei számára, és tisztán tartani a fészket. Takargatni őket, ha vadul fújt a szél, vagy esett. Tisztítgatni tollaikat, és megvédeni a gyönge madárhúsra vágyó ragadozóktól, melengetni, dédelgetni, szeretgetni őket. Esténként fáradtan roskadt a két cseperedő fióka fölé, csak titkon pásztázta újra és újra tekintetével a környéket, hátha megjelenik párja, és segít a kicsinyek felnevelésében.

 A fiókák eközben szépen gyarapodtak. De valahogy nekik is hiányzott az apjuk. Az egyik különösen szomorú volt.

       - Fakó a tollam – mondta gyakran. – A csőröm gyenge, s a hangom is inkább rikácsolás. Tán repülni sem tanulok meg sohasem! – kesergett folyton.

       -Ugyan kicsi pintyőkém – húzta szárnyai alá a kis panaszost madármama –, te nagyon erős és okos fióka vagy! Ügyes, életre való, és jó a szíved is! Látod, a szomszédból idejekorán ki akart repülni a kicsi – le is esett, mert erőtlen volt a szárnya! Te csak akkor próbálkozz, ha biztos vagy magadban, és meglátod, minden sikerül!

       - Nem fog sikerülni! Nekem semmi sem sikerül! – pityeredett el a fióka, és bár az édesanyja megértette gyermeke szomorúságát, fájt neki, boldogtalannak látni őt.

Pedig igyekezett: nagyon-nagyon szerette, dédelgette, mindent megadott neki, ami csak tellett erejéből. Amikor fiókái már álomba merültek, gyakran ő is sírdogált magában, de nem adhatta fel: erőt kellett gyűjtenie másnapra, harmadnapra, hogy felnevelje ezeket az ártatlan kicsiket, akik semmiről sem tehetnek, de akikben gyönyörködhetik, akiknek már a látása is örömöt, büszkeséget okoz neki.

A kicsi azonban egyre többet szomorkodott, s ha nem is szólalt meg, nap, mint nap látszott rajta valami mély fájdalom.

- Kicsim – vonta magához egy alkonyon madármama. – Tudom, nagyon hiányzik neked a papa. Hidd el, nekem is. Valami olyan történhetett vele, ami miatt nem tudott visszajönni hozzánk. Szeresd őt olyannak, amilyennek megismerted, és őrizd meg őt mindig a szívedben. De ne büntesd magad örökös szomorúsággal, mert az megkeseríti a napjaidat, engem pedig szomorúvá tesz. Azt érzem, kevés az, amit adok neked. Te nagyon sok erőt adsz nekem, szép szemeiddel, egy kis öleléssel, és én a dalodat is csodálatosnak hallom. De gyengítesz azzal, ha szomorúnak látlak. Tudnod kell: nagyon szeretlek mindkettőtöket, és mindent megteszek értetek, ami erőmből telik. Nekem te vagy, nekem ti vagytok a kincseim, a két gyémántom, akikre egész életemben büszke leszek!

 A kis fióka felnézett az édesanyjára, és olyat látott a szemében, amit még sosem. Vagy ott volt az mindig, csak eddig nem vette észre. Lehet, az is egy icike-picike gyémánt volt – vagy talán egy szikrázó könnycsepp. Elszánt és mélységes szeretetet, amit magyarázni sohasem, csak érezni lehet. Vagy mindez együttvéve.

 A kis Pinty nem szólt semmit, de elgondolkodott azon, amit hallott. Közelebb bújt a mama meleg testéhez, szinte érezte a szíve dobbanását. Valahogy így: Sze-ret-lek! Sze-ret-lek! „Igaza lehet a mamának – gondolta -, ha már bizonyos, hogy nem jön vissza a papa, akkor vigyáznom kell magamra, s a mamára is. Ha neki a mosolyom jelenti a legnagyobb örömöt, akkor pedig mosolyogni fogok. Hozzábújni, amíg kicsi vagyok, és amíg tehetem. És különben is: nem olyan átkozottul rossz az én sorsom, ha jobban belegondolok…”

 Ezzel a kismadár szárnya alá hajtotta a fejét, és álomba szenderült. Azzal az elhatározással, hogy másnaptól kezdve egy életvidám, bátor, és magabiztos fióka ébred az édesanyja mellett mosollyal, és valami gyönyörűséges pinty muzsikával, ami boldoggá varázsolja az ő szorgalmas, igyekvő és szép mamáját!     

-          Nos, mit gondolsz Tomi – súgta a párna a kisfiú fülébe -, sikerülni fog?

 De a kisfiú már nem válaszolt. Békés szuszogással az igazak álmát aludta.