P. I. 50. születésnapjára
Egy ember – csak a sziluettjét látom,
Megfontoltan lépdel a látóhatáron.
Széles vállát kövér batyu nyomja,
Míg célhoz ér, azt Isten megpakolja.
Rajt, s cél között, valahol félúton
Halad, próbára teszi a hosszú maraton.
Néha megpillantod szelíd mosolyát,
Máskor elcsigázott, gondterhelt homlokát.
Húzódj István, egy fa árnyékába,
Erre figyelmeztet egy ötvenes tábla.
Pihenj egy szusszanást, és válogasd át
Élet-puttonyod bőséges tartalmát.
Látod benne azt a két kis kölyköt,
Kiket a sors két irányba űzött?
Bár jobban vágytak közös csínytevésre,
Mint egy vastagon kent idegen kenyérre!
Kik a vetett ágyat elcserélték volna
Mindennapos testvér-virtusokra,
Ahol legfeljebb csak egymás csontja koppan,
De a szívük-lelkük egy ritmusra dobban.
Érzed, István azt a boldogságot,
Amikor ismét egymásra találtok?
Ahogy a két suhanc büszkén megmutatja
Erejükből még házépítésre is futja!
Emlékszel-e felsőbb tanulmányodra?
Kitartásodra, s a diplomaosztóra?
Mikor vártad szakmád első beosztását,
Ahol is meglelted vágyad Júliáját!
Hogy a sorsod összekössed véle,
Független attól, kinek, mi a véleménye.
Mert ilyesmiben csak az törjön pálcát,
Ki maga sohasem követett el hibát.
Hát, az hogy él benned, mikor eldöntötted:
Ez az én vidékem, itt rakunk új fészket!
Sok dolog, fáradság, kitartás évekig,
Alap kiásástól az utolsó cserépig.
Megtaláltad István a sok emlék között,
Mikor házatokba új élet költözött?
Két csöppke kis angyal, család büszkesége,
Katalin és Éva, apjuk szemefénye!
Akik téged ma is úgy tisztelnek,
Mint templomjáró az áhitatos csendet.
Elérted náluk, mit gyermekeknél lehet
Feltétlen bizalmat és nagy szeretetet.
Ahogy élet-órád homokja pergett,
Családfátok lombja terebélyesedett.
Elszáradt gallyak törtek le reccsenve,
Egy termő ágat vad vihar tépett le.
A seb könnyezik, csak nehezen gyógyul,
Bár kéznyújtásnyira rügyfakadás indul.
Gyönge frissességét dús lomb védelmezi,
De a múlt képeit ki nem törölheti.
Ó, azok a családi, társas ünneplések!
Nagy eszmecserék, ízes étkezések!
Könnyek, együttérzés, élmény, nevetések,
Élethosszig tartó örök, szép emlékek!
A te jellemed István, szelíd és békés.
Tudod, hol szükséges feddés vagy megértés.
Sosem keresztezed mások cselekvését,
Véleményt mondasz, de tiszteled döntését.
Kedves sógorom! Kell-e még valami,
Mi az életedet boldoggá teheti?
Vándorlásodat mi tenné könnyebbé?
Ha batyudból valaki a súlyokat kivenné?
Nem hiszem. Ezek mind az életed része.
Emlékezni lehet, de sírni nem kéne.
Ha a fa alatt erről elgondolkodtál,
Kelj föl alóla, s előre induljál!
Vedd vissza batyudat, sohase tegyed le!
Csak látszat, hogy a másé könnyebb lenne!
S amikor felvirrad majd az örök hajnal,
Büszkén tárd ki: Uram, ezt hoztam magammal!
De addig is legyen sok örömben részed,
Kísérjen utadon hű feleséged,
Lányaid, és akit majd ők választanak,
Hogy a családfa ágai gyarapodjanak.
Tudd, hogy mindenki ott halad melletted,
Ki elfogad, s aki téged igazán szeret!
Bár a letört ágak egyike én vagyok,
Lélekben mindig is rokonod maradok!
Ötven évedre, s egészségedre koccintok,
Kívánok neked boldog születésnapot!
Adjon az Isten tisztes békességet
Még félszáz évig – s jó egészséget!
*
Egy ember – csak a sziluettjét látom.
Lassan távolodik a látóhatáron.
Büszkén lép, batyuja felér az égig.
Hordozza a Sorsát, s halkan fütyörészik.
(2007. július)
