A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

Kovács Gabriella közalkalmazott, titkárnő,

Nyugat-Dunántúli Regionális Parancsnokság

Az oroszlán marad!

 Huszonhét éve kerültem a testülethez, a zalaegerszegi vám- és pénzügyőri szakaszra, még a békeidők stabil munkakörébe, leírónak, harmadosztályú iroda-segédtiszti beosztásba. Igazából mindig vezető-közelben dolgoztam, hiszen akkor még jóval kisebb volt a létszám, közvetlenebb volt a kapcsolat. Parancsnoki titkárnő 1994-től lettem, és vezetők jöttek-mentek, mind a mai napig ezt a feladatkört látom el.

Tíz főnököm közül, akiknek titkárnőként a keze alá dolgoztam, mondhatom, az egyik legkedvesebb Varga József ezredes, ma már nyugállományban van. Még beosztottként ismertem meg, később vámhivatal parancsnokként járt értekezletekre, ekkor beszélgettünk többet. A sors úgy hozta, hogy megyei parancsnok helyettessé nevezték ki, így lettem a titkárnője. Mivel már közelebbről ismertem - mi több Évát, a feleségét is -, tudtam, jó lesz vele együtt dolgozni.  Valószínűleg ő is hasonlóan vélekedett rólam, hiszen a munkatársi, emberi, erkölcsi értékrendemben maximálisan megbízott - erre utalt, hogy gyakran magánéleti problémákat is meg tudtunk beszélni. Hivatalos viselkedését tekintve partnerként kezelt, tanácsot adott, de ha úgy adódott, kért is tőlem. Nem azt akarom sugallni, hogy úgy intézkedett, ahogy én mondtam, de meghallgatta, és olykor mérlegelte a véleményemet, tapasztalatomat. A nap nyolc órájában valakivel együtt dolgozni majdnem olyan, mintha együtt élnél vele, hiszen szinte több időt töltöttünk együtt, mint a házastársunkkal. Ezzel együtt – vagy ennek ellenére – nagy megtiszteltetés volt, hogy soha nem ejtett el kétértelmű megjegyzéseket, én pedig viszonzásul megpróbáltam nőként is gondoskodni róla, ha éppen betegen dolgozott, vagy személyes dolgot intézett.

Egyik ilyen személyes dolog, hogy Jóska évtizedek óta egy dalárdában énekel, amely együttes nemcsak idehaza, de nemzetközileg is sikereket ért el. Sokat jártak fellépni, amit a szakmai munkája sosem sínylett meg. Nagyon precízen, minden feladatot száz százalékosan akart teljesíteni és legfőképpen: azonnal! Emlékszem, az volt a szava járása, hogy „az idő halad, a munka marad, a becsület fogy!” Nem lehetett lazsálni mellette!

Egyszer-kétszer énekelt nekem, ha új kórusművet tanultak, vagy fellépésre készült, persze, amikor közel-távol nem volt a hivatalban senki, és egy szusszanásnyi idő akadt munka közben. Ezek felejthetetlen pillanatok és örök élmények számomra.

 Ezek alapján már sejthető, hogy a legkedvesebb relikviám az ő énekesi pályájával kapcsolatos. Hollandiában, ha jól emlékszem, valami templomkórus fesztiválon szerepeltek, úgy tizenöt éve, ahonnan hazatérve egy ceruzát kaptam tőle ajándékba, aminek végébe felül egy kis oroszlán kapaszkodik. Mivel akkor még kézzel iktattunk, szignáltunk, és a gyorsírást is használtam, ez találó volt, és hasznos. És persze mondhatnám, hogy az oroszlán is telitalálat, hiszen köztudottan harcos típus vagyok, szó szerint anyaoroszlánként harcolok egy-egy ügyért. Jóska volt talán az egyetlen, akivel nem kellett harcolnom, mi több, sokszor magasabb szinten is kiállt mindenki mellett, aki bajba került, és akinek az igazát tudta képviselni. Visszatérve az ajándékhoz: az oroszlán első lába rugóval úgy van elkészítve, mint egy kis hajcsat, közé lehet csippenteni a ceruzát. A ceruza természetesen már régesrég kikopott a kis oroszlán karmai közül, de maga a figura mindig ott van az asztalomon, a gyerekeim képéhez tűzve. „Megvénült”, a hímoroszlán, a szőre kifakult, a farokbojtja is tépett lett kissé – mintha a trónkövetelők tépázták volna meg -, nemrég kicsit meg is adjusztáltam: ollóval megigazítottam, ne legyen már olyan ápolatlan szegényke! 

Ahogy említettem, Jóska sok helyen járt, és minden külföldi fellépésről hozott valami apróságot, főleg csokoládét, amit már akkor is imádtam. Az ajándékai szinte filléres dolgok voltak, de figyelmességéről tanúskodtak és szívből jöttek, egytől egyig rendkívül kedvesek és értékesek voltak számomra. Ami a kapcsolatunkat illeti, mind a mai napig megemlékezünk egymásról az ünnepeink alkalmából, s ha személyesen találkozunk, úgy tudunk beszélgetni, mintha tegnap váltunk volna el. Mondhatom, hogy Varga József az egyik legpozitívabb ember, akit megismertem a munkám során! Talán a barátságunkat és az emlékeinket őrzi hűségesen és kitartóan ez a pici oroszlán, amit mindenhová magammal vittem és fogok is vinni, szem előtt van, és az elmondottak alapján talán érthetően ez a legkedvesebb relikviám!