Old boy mese
Honvágy emléktúra
- Eddig csak egy, maximum kétnapos kirándulásokat tettem – meséli István -, körbe a Balatonon, a Vértes mélyén, bejártam oda-vissza a budapesti hidakat, vagy éppen alkalmanként meglátogattam a barátokat. Többnyire egyedül, mert a feleségemnek a motorozást elég volt a megkóstolni. Viszont ő, és a felnőtt gyerekeink is mondogatták, miért nem megyek el valami hosszabb útra? Közelgett a kerek (tavaly augusztus – A szerző.) születésnapom, szerettem volna valamivel emlékezetessé tenni. Elővettem a térképet, s ahogy nézegettem, tervezgettem, a kör egyre nagyobb lett, egyszer csak bevillant: körbejárom az országot, meglátogatva annyi határátkelőt, amennyit csak útba tudok ejteni.
- Aki huszonkét évig ki se mozdul a repülőtéri vámhivatalból – azelőtt hat évig a Keleti-Hegyeshalom útvonalon közlekedő nemzetközi gyorsokról -, attól bizony nemes és korszakos elképzelés. Nagyot tévedek, ha azt mondom: a „honvágy” szülte ezt az ötletet, azaz nem tudott egészen elszakadni a testülettől?
- Nem is akarok elszakadni a testülettől, bár a kapcsolat sajátságos: nem feltétlenül a formális nyugdíjas alkalmak, sokkal inkább a személyek, események, egykori közeli kollégák ötletelése alapján jövünk össze, változó okkal, változó helyszínen. Mondhatom, Gyulától Hegyeshalomig vannak kedves kollégáim, tanfolyam- és katonatársaim, akik közül a tavalyi körút során is meglátogattam párat.
- Hogyan tervezte meg az utat?
Négyrét hajtott GPS
- Csak egészen vázlatosan. Nem volt előre foglalt szállásom, az étkezésből pedig nem csináltam nagy ügyet. Folyadékot kellett sokat fogyasztani, mert rekkenő kánikulában utaztam, de valójában a szárazság szerencse is volt, összesen kétszer esett, akkor is éjszaka, tehát nem hátráltatott, nem tette veszélyessé, kényelmetlenné az utazást. Ruhaneműt annyit csomagoltam, ami a két oldalsó csomagtartóban elfért. Mindössze azt kalkuláltam ki, hogy naponta 250-300 kilométert tudok megtenni kényelmesen, azon a környéken kerestem fedelet, ahol ez kitelt. Nyakamba csíptettem a „GPS-emet” (műanyag bérlettokban egy kézzel skiccelt útvonalterv! A szerző), és nekivágtam. Nagymarostól az északi határszakaszon, végig a Zemplénen, Szatmáron, a délkeleti csücsökben, Gyulán örök barátomnál, Gulyás Jancsinál aludtam. Újabb jelentős állomás Mohács, majd Szentgotthárd, Hegyeshalom, Komárom és vissza Nagymarosra. Ahol tudtam pénzügyőr szálláson aludtam, ha nem, kis panzióban, alkalmi szálláson. Sok szépséget láttam, várakat, városokat, folyókat. Sokat fényképeztem, fényképezkedtem - ebből összeállítottam egy albumot - örök emlék marad!
- Minden simán ment, nem hagyott cserben a „piroska”?
- Egyszer valami zörgés zavart, de mint kiderült, csak az első sárhányó díszléce lazult meg. Hegyeshalomban viszont az akkumulátor adta fel véglegesen, úgy hogy két éjszakás kényszerszállással kellett terhelnem másik címeres cimborámat, Bodnár Karcsit, amíg végül sok szervezés és segítség után találtunk egy megfelelő aksit.
- És ami az embereket illet? Egyedül kilenc napig, úttalan utakon, ismeretlen tájakon?
- Nagyon óvatos voltam, utólag átgondolva ez szükséges is volt. Holdbéli tájakon, ahol csak a kerítésre dobott mosott ruha lengedezett, néptelen falvakon utaztam át, csak a kocsmákban, ahová vízért tértem be, üldögélt néhány ember. Megnéztek a bőr ruhámban, kijöttek utánam, megbámulták a motort, kérdezgettek, de leginkább a benzinkutasok érdeklődtek honnan jövök, hová tartok? Az is előfordult, hogy apró gyerekek szaladtak elém lakott területen, integetve, hogy állj meg, állj meg! Általában csak tájékozódás céljából álltam meg, ilyenkor az útba eső emberek tisztességgel, kedvesen útbaigazítottak.
- És a kollégák?
- Ők egy kicsit fenntartással fogadtak – nem is értem, miért? Elmondtam ki vagyok, mi szél hozott arrafelé, igazolásképpen közös ismerősöket igyekeztem keresni, de elég nagy tartózkodást éreztem. Mikor azt kértem, fényképezkedjünk le együtt, elzárkóztak – arról szó sem lehet! Talán valami beépített embert sejtettek a személyemben, vagy biztonsági próbát – fogalmam sincs, de aztán nem erőltettem a közeledést.
- Ha előre értesítést kapnak, akkor bizonyára méltóbb fogadtatásban részesítik!
- Na ez az, amit nem akartam! Bizonytalan volt, hogy egyáltalán mennyit tudok megvalósítani az útitervből, hogy mikor, hová érkezem és nem is szántam nagy ceremóniát ennek az ügynek! Jobb volt így szerényen, mint nagy felhajtással!
- Összességében, utólag mit gondol: szép ajándék volt ez az utazás a születésnapja alkalmából?
Ahány halál – annyi feltámadás
- Azóta is gyakran ott van a gondolataimban, úgy hogy feltétlenül. Igazi nomád élet volt, nappal kirándulótempóban motoroztam, gyönyörű tájakat jártam be, kilenc napig nem néztem tévét, nem olvastam újságot – valójában azt sem tudtam, milyen nap van!
- A térképen, amelyen bejelölte az útvonalat, van egy érdekes felirat: „az úton egyszer meg kell halni”. Ez mit jelent?
- Ez egy tibeti mondás, valami olyasmit takar, hogy ha valaki elindul valahová, az úton vannak olyan „kis halálok”, amelyeket le kell győzni, túl kell élni. Ilyenek velem is történtek: nem ütöttem el senkit, pedig a veszély állandóan ott leselkedett, megúsztam defekt nélkül – legalábbis nem kietlen helyen ért az a bizonyos akkumulátor halál -, és mindjárt az első napon véletlenül a csomagtartón felejtettem a mobiltelefonomat, csak pár kilométer megtétele után jutott eszembe, hogy nincs a felső zsebemben. Szerencsém volt, nem esett le, nem hagytam el. Ezek mind próbakövek, az úttal együtt járó „kis halálok.” De nálam ahány halál volt, annyi feltámadás, azaz szerencsésen, épségben megjártam a zarándoklatot. Gyönyörű élmény volt, ajánlom magamnak, kedves barátaimnak, egykori kollégáimnak, és a Vám- és Pénzügyőrségnek!
Képzeletbeli tachográf adatok:
Indulás: 2008. június 19. Csömör - lakás
Érkezés 2008, június 27.
Utazó személyek száma: egy
Megtett kilométer: 2015
Fogyasztott benzin: 50,5 liter
Hőmérséklet: 33 Celsius
Motoron töltött órák száma: 60
Születésnapok száma: 60
