Egyik este Palkó úgy rontott be a szobába, akár egy harcra feltüzelt indián. Hatalmas csattanás, és egy méterről úgy vágódott az ágyba, hogy az csak úgy reccsent – de meglepetésében még a párna sem jutott szóhoz egy darabig. Nem szokott hozzá kicsi gazdájától ehhez a viselkedéshez. Amikor helyre rázódtak cihájában a tollpihék – nála ez azt jelentette, hogy ismét összeálltak a gondolatai -, óvatosan megszólalt:
- Mi a mérged tárgya kicsi Palkó? Mert ugye nagyon bosszús vagy?
- …….
- Na – kérlelte - oszdd meg velem, mi bosszantott fel, hátha megkönnyebbülsz, s együtt kitalálunk valami megoldást!
- Képzeld – vágott bele Palkó a panaszba, mert a párna szerint is csak egy kis unszolásra várt -, képzeld, anya nem engedte végignézni a mesét, amit elkezdtem. Ráadásul pont a legjobb résznél kapcsolta ki, hiába mondtam, hogy mindjárt, mindjárt megyek aludni!
- Te Palkó! Nincs egy kicsit késő ahhoz, hogy filmet nézz? És egyáltalán: miért adnak a tévében ilyen későn gyerekfilmet, tudhatnák, hogy holnap iskola, óvoda, mindenkinek menni kell a dolga után…
- Hát éppen ez az! – dühöngött Palkó. – Nem is tévében volt, hanem DVD…
- Tényleg? – csodálkozott a párna. – Nem is mondtad, hogy megint vettetek DVD-t!
- Nem is most vettük, ezt még karácsonyra kaptam. És szuperfilm, imádom!
- Állj, állj, állj! Az „Állatok Lombországban”-ról beszélsz? De hiszen azt már számtalanszor láttad! Érdemes ezért összeveszni a mamáddal? Ugyan ne nevettess!
- Nem nevettetlek – bokszolt bele mérgesen a párnába Palkó, mire az felnyögött. – Még te is ellenem vagy?
- Ugyan, hogy lennék ellened, csak megpróbálom elmagyarázni, semmi okod ebben az esetben haragudni. Azt a filmet szerintem már kívülről fújod, és az anyukád biztosan nem bánja, ha egy alkalmasabb időpontban újra és újra megnézed. Ugye igazam van?
- Hááát! – vett vissza haragjából bizonytalanul Palkó. – De én most is meg akartam nézni!
- Ide figyelj Palkó: lehetetlen, hogy ne figyelmeztettek volna, közeleg a lefekvés ideje, és csak addig nézhetsz tévét, amíg nem kell ágyba bújnod! – Palkó beleegyező hallgatását a párna úgy értelmezte, fején találta a szöget. – Tehát – folytatta -, szót kellett volna fogadnod, amikor arra kértek, kapcsold ki, és sipirc az ágyba, nem tiltakozni, toporzékolni, sértődötten ajtót csapkodni, mikor a szüleidnek elfogyott a türelme.
- Nem is toporzékoltam – tiltakozott Palkó. – Az ajtóért meg… bocsánat! Nagyon megijedtél?
- Nem nagyon, csak egy icipicit. Viszont, ha már szóba került, mesélek neked Toporkáról, akinek az igazi nevét szinte már el is felejtették, egyszerűen csak Toporkának hívták az állandó hisztériája miatt.
- Na mégis, mi volt a neve, és kislány volt, vagy kisfiú? – enyhült meg Palkó, s minta teljesen elpárolgott volna a dühe.
- Sajnos tényleg nem tudom, de nem is ez a lényeg! Ez a gyerek egy nagy méregzsák volt! Szép arca, szép haja, szép ruhái voltak – talán az is hozzá járult a bajokhoz, hogy túlságosan el volt kényeztetve. Mindent megkapott, kényeztették, dédelgették, még akkor is megvédték őt, amikor ő követett el huncutságot a játszótéren, vagy az óvodában. Rengeteg édességet kapott, amit csak a szeme-szája megkívánt. Ha néha valamiről le akarták beszélni, úgy elkezdett sírni, hogy belevörösödött még az orra hegye is! Igaz, könnyek nem jöttek a szeméből, és az egész dolog csak addig tartott, amíg a kívánt holmi be nem került a bevásárlókosárba. Abban a pillanatban elhallgatott, s a következő óhajtott áruig, édes kis vidám gyerek volt. És ez így ment heteken, hónapokon keresztül. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy ha hangoskodással, toporzékolással magára vonja a figyelmet, a szülei előbb-utóbb engednek, és teljesítik a kívánságát. Sokszor alig mertek elindulni vele otthonról, mert nem csak a boltban, de az utcán is dühösen ugrált, páros lábbal dobogott, sivalkodott, hempergett, ha valamit el akart érni. Ha pedig vendégségbe mentek, vagy őket látogatták meg, bizony akkor is, szinte büszkélkedett, kérkedett azzal, hogy mindent el tud érni.
- Egyszer aztán bölcs öreg nagypapája az ölébe vette, és így szólt: figyelj rám kis unokám! Óvatosan ám azzal a toporzékolással, mert egyszer még beszakad alattad a föld, és belezuhansz egy nagy kád hideg vízbe. - Látta, hogy a gyerek kételkedik, s még hozzá is fűzi: „nálunk otthon parketta van, nem föld!” Nem is úgy értettem én – válaszolta komolyan a nagyapó -, hanem épp az, ami a te erős talpad alatt van! Otthon parketta, máshol padló, kő, szőnyeg, gyep – mindegy, mert minden alatt ott van egy nagy teknő hideg víz, és abba belezuttyanni nem valami kellemes! Neked meg már olyan erő van a lábaidban – veregette meg a feszes kis lábszárat -, hogy hamar beszakítja a talajt, óvatosnak kell lenned, nehogy szégyenszemre, megfürdőzzél mások szeme láttára. Elgondolkozott ezen a gyermek, és megkérdezte: nagyapó, te kiskorodban beleestél abba a hideg vízbe? Nagyapó titokzatosan körbenézett, és a tenyerét a gyerek füléhez téve odasúgta: bizony bele! De el ne mondd senkinek, mert azóta is szégyellem magam! Meg is fogadtam, hogy nem ellenkezek, nem követelőzök többet – és főleg nem toporzékolok! Ettől akarlak megóvni kis unokám, mit gondolsz sikerülni fog?
A gyerek elgondolkozott, és szinte kuncogott, ahogy elképzelte a nagypapát, ahogy csapkodja maga körül a hideg vizet. „Rám számíthatsz nagypapa, tudok titkot tartani!” – és két kis ujjacskájával összecsippentette a szája szélét.
A párna valami mozgolódást, rugdalózást érzett.
- Hé, hé kiskomám, mit ugrándozol? Érted már, miért nincs értelme hisztériázni? Csak nehogy te is úgy járj, mint a nagyapó! Állj már meg simogatta meg a kipirult arcocskát a párna, és csendben nevetni kezdett: remélem nem azt álmodod, hogy egy teknő hideg vízben evickélsz! Inkább álmodd, hogy a hintalovadon ülsz, és elviharzol kiszabadítani a királykisasszonyt! Szép álmokat te Palkó! Én kicsi pajkos Palkóm! Pszt….
Elhallgatott, mert csendben nyílt a nemrégiben jól beteremtett ajtó, és bejött a mama, hogy megigazítsa kisfián a takarót. Szeretettel megsimogatta, megpuszilgatta az arcát, majd lábujjhegyen kiosont a szobából…
