Maga…
Már egy hete csak Magára gondolok.
Mindig, citerázva,
Tengernyi aktával kezében,
Jön a szobámba, jön serényen.
Ha még őszinte ember volnék,
Ordítoznék, toporzékolnék:
Szignálja az iratokat másra,
Vagy dobja mindjárt a kukába!
De Ön csak jön, rakosgat gyorsan,
Mindenhez fűz valamit szóban,
S a papírok – szinte röhögve –
Gyűlnek már előttem – hegyekbe…
Nem ordítok, mert most már késő!
Most látom, micsoda mágus Ő!
Szürke haja jól fésült kérem,
Utolsó szavam annyi: értem!
